A középszerű emberek számára a zsarnokság természetesebb a művészetnél.

Igent mondani a világra, megismételni, ez a világ újrateremtése, egyszersmind önmagunké is, ezzel válunk nagy művésszé, teremtővé.

Ha nem irányítjuk a sorsot egy magasabb rendű érték felé, ha a véletlen az úr, sötétségben tapogatózunk, a vak szörnyű szabadságát mondhatjuk a magunkénak.

Ha semmi nem igaz, ha a világban nincs szabály, semmi nincs megtiltva; hogy megtiltsunk egy tettet, értékre van szükségünk és célra.

A szellem szabadsága nem kényelem, hanem nagyság, melyet akar, és kimerítő küzdelem árán el is ér az ember.

A legsajgóbb, leggyötrelmesebb kérdés annak a szívnek a kérdése, aki tudni szeretné: "hol érezhetném otthon magam?"

Hogy ne gyűlölje önmagát az ember, ki kellene jelentenie, hogy ártatlan; ez a merészség megvalósíthatatlan a magányos ember számára; fő akadály, hogy ismeri önmagát.

Az akarat is magányosság.

Egyedül a szeretet tudja jóváhagyatni velünk az igazságtalanságot.

A többi ember tükör. Gyorsan elhomályosuló tükör, ez igaz, mivel az ember figyelme ellankad. Állandóan fel kell csigáznia figyelmét, ingerelni, hevíteni.

Akit megfosztanak minden szabálytól, személyiségként lesz egységes.

Minden hatalom arra törekszik, hogy kizárólagos legyen és magányos.

Világunk törvénye az erő törvénye, mozgatója a hatalom akarása.

Nem lehet magunknak választani a bűnt és másoknak a bűnhődést.

A regényfigura soha nem azonos az őt megteremtő íróval.