A hatalom akarása váltotta fel az igazságosság akarását; kezdetben úgy tett, mintha egy volna vele, majd száműzte, jó messzire, a történelem végére, amikor a Földön már nem lesz semmi, amin uralkodni lehetne.

Az ész nem hirdeti önmagát, és ha igen, nem ész többé.

Az a munka, amely érdekli az embert, a teremtő munka, még ha rosszul fizetik is meg, nem alacsonyítja le az életet.

Az igazságosság követelése igazságtalanságot szül, ha már az elején nem az igazság etikai igazolására alapozzák. Enélkül egy nap a bűn is feladat lesz.

Amikor a munka elveszti értékét, már nem élet, noha felfalja az életre szánt időt.

A szenvedés soha nem átmeneti annak, aki nem hisz a jövőben.

A jövő a tulajdon egyetlen olyan formája, melyet az urak jó szívvel átengednek a szolgáknak.

Akik kétségbeesnek mindentől, azoknak nem lehet hitet adni érveléssel, csak a pőre szenvedély fogja magával ragadni őket, a kétségbeesés mélyén szunnyadó szenvedély, vagyis a megalázottság és a gyűlölet.

A szeretet épp oly türelmes, mint a gyűlölet.

A szerelem nem csak tündöklés, hanem hosszú és fájdalmas harc is a sötétségben, egymás végleges elismeréséig, a megbékélésig.

Aki megértette a valóságot, nem lázad ellene, hanem élvezi.

Az ember akkor születik meg valóban, amikor mint megismerő alany önmaga tudatára ébred. Tehát lényegében öntudat. Az öntudatnak, hogy állítsa önmagát, meg kell különböztetnie magát attól, ami nem ő.

Hogy egy elv diadalra jusson, le kell győznie egy másik elvet.

Aki az egyénen és az egyén vágyán kívül minden meghatározottságot elvet, s a tudattalan elsőbbségét ismeri el, tulajdonképpen a társadalom, egyszersmind az egyén ellen lázad.

Nem szabad megbízni az olyan emberben, aki okot keres rá, hogy becsületes legyen.