Legtöbbször azokhoz fordulunk vallomásainkkal, akik hasonlatosak hozzánk, és osztoznak hibáinkban.
Hogy éljünk és élni hagyjunk, hogy az embert megillető tiszteletet, jóakaratot, a belé vetett hitet kinyilváníthassuk, annak érdekében szükséges embernek emberrel beszélnie.
A lényeges, látja, az, hogy az ember ne legyen szabad, és töredelmesen engedelmeskedjék egy nála nagyobb csirkefogónak. Ha majd mindnyájan vétkesek leszünk, az lesz a demokrácia. Arról nem is szólva, hogy bosszút kell állnunk, kedves barátom, kényszerűen magányos halálunkért. A halálban magunk vagyunk, a szolgaság viszont közös. A többiek is megkapják a magukét, és velünk egy időben, ez a fontos. Mindnyájan együtt, végül is, de térdre hullva és lehajtott fővel.
A csúcsokért vívott küzdelem maga is betöltheti az ember szívét.
Egyedül az számít, hogy boldogok akarjunk lenni, hogy mindig valami nagy-nagy tudatosság éljen bennünk. A többi már: nők, műalkotások vagy a társadalmi sikerek, csak ürügyül szolgál. A boldogság afféle vászon, amely várja, hogy hímezzünk rá.
Ami nem pusztított el, attól erősebb lettem.
A tél ölelésében tudja meg az ember, hogy lelke mélyén a nyár soha nem múlik el.
Senkinek sem kötelessége, hogy nagy ember legyen, már az is nagyon szép, ha valaki ember tud lenni.
Tulajdonképp nincs gondolat, amihez ne lehetne hozzászokni.
Hinni akarom, hogy erősnek és boldognak kell lennünk, mert csak így segíthetünk az embereken a bajban. Aki csak vonszolja az életét, és összeroppan a súlya alatt: senkin nem segíthet.
Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni!
Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni!
Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok!