A művészet a formába öntött lehetetlenség igénye.

A legjobb fénykép is a valóság elárulása, választásból születik, és határt szab mindannak, ami nem ő maga.

Nincs olyan művészet, mely teljes egészében elvetné a valóságot.

A belső realitás teljes tagadása elképzelt emberhez vezet.

A regény világa világunk korrekciója, az ember szíve vágya szerint.

Ha megnevezem a kétségbeesést, túljutok rajta.

Az ember ott érzi a lelke mélyén a világunknál jobb világ eszméjét. De a jobb világ nem a miénktől eltérő világ, a jobb világ egységes világ. A láz, mely a szétforgácsolt világ fölébe emeli szívünket, az egység vágyából fakad. Nem hitvány menekülés; konok igény bejelentése. Akár vallás, akár bűnözés, minden emberi erőfeszítés ennek az esztelen vágynak engedelmeskedik véső soron, formát igyekszik adni a formátlan életnek.

A meggyötört ember hiába kutatja azt a formát, mely határok közé szorítaná, melyek között ő lehetne a király. Ha e világon akár egyetlen élő dolognak is formája volna, megbékélne a világ.

A birtoklásvágy csupán egy másik formája a tartósság óhajának; a szerelem tehetetlen képződését szítja. Egyetlenegy élőlény sem a birtokunk, soha, még az sem, akit a legjobban szeretünk, és aki szívvel-lélekkel viszonozza szeretetünket.

A nagy lélek olykor nem a fájdalomtól rémül meg, hanem attól, hogy elmúlik a fájdalom. Osztályrészünk ugyan nem a kimeríthetetlen boldogság, de a hosszú szenvedésünk legalább sorssá állna össze. Ám nem így történik, és egyszer legkeservesebb kínjaink is megszakadnak. Egy reggel, a reményvesztettség hosszú napjai után, elfojthatatlan életvágyunk jelzi, hogy minden véget ért, a szenvedésnek sincs több értelme, mint a boldogságnak.

A többi életnek csak a peremét látjuk, s nem sejtjük, milyen apróságok roncsolják. Ezekből műalkotást faragunk. Elemi módon regényesítjük őket. Valamennyien azon vagyunk voltaképpen, hogy műalkotássá avassuk az életünket. Arra vágyunk, hogy örökké tartson a szerelem, pedig tudjuk, hogy nem tart sokáig; és hiába tartana egy életen át, valami csoda folytán, mert akkor is tökéletlen volna.

Az ember elutasítja a világot abban a formájában, amilyen, de nem törődik bele, ha vissza kell vonulnia a világból. Az emberek ragaszkodnak a világhoz, és többnyire nem óhajtják elhagyni. Eszük ágában sincs elfeledkezni róla, ellenkezőleg, épp azért szenvednek, mert ők a világ különös polgárai, számkivetettek, nem birtokolhatják eléggé a világot.

A regényírás vagy a regény olvasása valamiképpen a valóság visszautasítása, ez kétségtelen. De e visszautasítás nem holmi szökés.

Vannak olyan esetek, amikor a szépség önmagában jóvátehetetlen igazságtalanság.

A boldogság sajgó képétől olykor elfordul a nyomor.