A nagy lélek olykor nem a fájdalomtól rémül meg, hanem attól, hogy elmúlik a fájdalom. Osztályrészünk ugyan nem a kimeríthetetlen boldogság, de a hosszú szenvedésünk legalább sorssá állna össze. Ám nem így történik, és egyszer legkeservesebb kínjaink is megszakadnak. Egy reggel, a reményvesztettség hosszú napjai után, elfojthatatlan életvágyunk jelzi, hogy minden véget ért, a szenvedésnek sincs több értelme, mint a boldogságnak.