Egy indiai legenda szerint egy férfi minden nap a falu szélére járt vízért egy új és egy régi edénnyel. Az öreg edény már meg volt repedve, csorgott a víz belőle és a hazafelé úton a fele kifolyt. 2 éven keresztül minden nap ugyanazt az utat tette meg a férfi. Az új edény büszke volt, a teljesítményére és tudatában volt annak, hogy teljes mértékben megfelelt arra, amire készítették. Míg az öreg edény majd meghalt szégyenében, hogy a feladatát nem tudta tökéletesen ellátni még akkor is ha tudta, hogy a repedések a hosszú évek hűséges munkájának a következményei voltak. Úgy szégyellte magát, hogy egy nap amint a kútnál pihentek így szólt a férfihoz:
- Sajnálom, hogy minden alkalommal csak félig telt edénnyel érsz haza így csak félig tudom a szomjadat oltani.
A férfi elmosolyodott és azt mondta:
- Nézz jól körül a hazafelé úton!
Így is tett az edény és látta, hogy az ő oldalán az árok széle sokkal zöldebb volt.
- Látod, hogy a te oldalad sokkal szebb - mondta a férfi. Mindig is tudtam, hogy repedések vannak rajtad és így kihasználtam ennek az előnyét. Virágokat, salátát és más zöldséget ültettem és te minden alkalommal megöntözted őket. Így rózsát szedhettem, hogy a házunkat szebbé tegyük, a gyerekeim salátát, káposztát, hagymát ehettek. Ha te nem olyan lennél, amilyen vagy, akkor mindez nem lenne.
Mindannyian megöregszünk és mások lesznek az értékeink. Hozzuk ki a legtöbbet ezekből az értékekből.
Lelassulnunk kéne és elcsendesedni,
önmagunkba szállni, felelősnek lenni!
Nem rettegni bajtól és nem megijedni,
csak a szükségeset, a fontosat tenni!
Az életünk két legfontosabb napja, amikor megszületünk, és amikor rájövünk mire születtünk.
Csak kétféleképpen élheted az életed. Vagy abban hiszel, a világon semmi sem varázslat. Vagy pedig abban, hogy a világon minden varázslat.
Az életünk abban a pillanatban kezd véget érni, amikor szótlanok maradunk azon dolgokról, amik igazán számítanak.
Amikor reggel felkelsz, gondolj arra, milyen értékes kiváltság élni, lélegezni, gondolkodni, örülni és szeretni!
Mindegy, hogy most múltál ezer, vagy tavaly nyáron töltötted be a tizenhatot, a szíved mindig le fogja győzni a józan eszedet.
Mindig kövesd a szíved, és járj a saját utadon!
Azért vagyunk a világon, hogy tanuljunk. Isten azt akarja, hogy részünk legyen abban, amit az élet meg akar tanítani nekünk. Aztán fogjuk mindazt, amit megtudtunk, és ez lesz a mi adományunk Isten és az emberiség számára. Ahhoz azonban élnünk kell, hogy tanulhassunk. És néha küzdenünk kell azért, hogy élhessünk.
Az élet olyan, mint egy kitartott hang: egyszerűen csak van, minden változás, minden megingás nélkül. Nem szakad meg, nincs tempóváltás. Egyszerűen csak szól, és vagy mi sajátítjuk el, vagy ő kerekedik fölénk.
Az élet maga a pokol, amelyben épp csak annyi mutatkozik meg a mennyországból, hogy a remény annál jobban fájjon. Az élet lehetetlen. Gyötrelmes. Megmagyarázhatatlan. Kínszenvedés.
Felbukkanni, kitűnni, ragyogni.
Felfényleni, csillogni, kihunyni.
Midőn a hervadás és rohadás folytán a gyöngéd virágot néhány porszemmé, az emberi és állati testet maroknyi földdé látjuk leolvadni, ne gondoljuk, hogy az azokat egybetevő anyagrészecskék elenyésztek, megsemmisültek; csak kiléptek a régi összeköttetésből, hogy egy ujba menjenek át; szárnyakra kelve szétoszoltak a levegőben, hogy uj életnek adjanak eredetet.
Vannak olyan kanyarok, amiket mi veszünk be könnyebben, vannak, amiket mások, mert azok másnak otthonosabbak, de előbb-utóbb beveszünk minden kanyart.
Ez ugyanaz az út, amit a sors elém tett,
Ugyanúgy, mint régen, a tűz megéget.
Ha most kezdném, mindent ugyanúgy tennék,
De ugyanaz nem lehetek, mert ugyanott lennék.