Egy asszonyt kikérdezni nem annyit jelent-e, mint kiszolgáltatni neki önmagunkat? Hiszen ezáltal tud meg mindent, amit el akarunk titkolni előtte és talán akkor titkolózik leginkább, mikor megszólal.
Rá kellett jönnöm, milyen minimális a szókincsem, nem tudom kifejezni azt a fájdalmat és felháborodást, amit éreztem. Szánalmas. Magam is tisztában voltam vele, milyen szánalmas vagyok.
A szó pedig, ha egyszer elhangzott, tovább is adható, és gurul, mint a frissen vert pénz, fényét-színét váltva gurultában, hogy aztán amikor odaér, ahol zsebre is vágják, ott már mást jelentsen, mint akkor jelentett, amikor kimondták.
Csak akkor bántanak meg mélyen minket a gonosz szavak, ha valahol a lelkünk mélyén elhisszük, igazuk van. Ha elég magabiztosak vagyunk, akkor csak egy zavaró jel.
Mert egyszer el kell mondani, össze kell sűríteni, formába kell önteni, ahogy a dolgok viselkednek, ha az ember kényszeríti magát, hogy szavakkal jelenítse meg a benne fortyogó, formátlan indulatokat.
Az ember sohasem tehet félig-meddig átgondolt, általános természetű kijelentést anélkül, hogy egészen el ne árulná magát, észrevétlenül belé ne fektesse egész egyéniségét, valamiképp hasonlatszerűen ne ábrázolja benne élete alaptémáját, legfőbb problémáját.
Mihelyt az irónia megszűnik az ékesszólás közvetlen, klasszikus eszköze lenni, amely a józan értelem számára egyetlen pillanatig sem lehet félreérthető, nyomban léhasággá válik, a civilizáció kerékkötőjévé, a megrekedéssel, szellemtelenséggel, bűnnel való tisztátalan kacérkodássá.
Ha kizárólag akkor szólalhatnánk meg, amikor nem csak biztosak vagyunk az igazunkban, hanem tényleg igazunk is van, az esetben nem emberiség volna a nevünk, hanem halság! Ugyanis kukán tengődnénk!