A legtöbb ember beszéde olyan, hogy a legnagyobb bizonyossággal kitalálhatjuk, mi lesz a következő szó.

Nincsenek bántó kérdések, kivéve azokat, amelyeket leereszkedő hangon tesznek fel.

Az egyedüli érdekes válaszok azok, amelyek szétrombolják a kérdést.

Keményen a lényegben, szelíden a kivitelben.

Magamra szólok,
hogy nem helyes ennyiszer
magamra szólnom.

A sikeres emberek jobb kérdéseket tesznek fel, és ennek eredményeként jobb válaszokat is kapnak.

Mennyi ember van, aki fontosnak, szükségesnek, elkerülhetetlennek látja, hogy elmondja életét! Csodálatos az emberekben a közlési vágy.

Aki tudja, hogy mit ne mondjon, az már félig-meddig tudja, hogy mit mondjon.

A valódi emberek megérdemlik, hogy válaszoljunk nekik.

Tudja, sokszor a szavak hibásak csak. Az ember akar valami jót, s a szavak másképpen jönnek valamiképpen, és egészen más lesz belőle, mint amit az ember akart. A szavak csak úgy jönnek, az ember nem is gondol oda, csak kimondja őket. És készen van a baj.

Az üresfejűek logikája szerint - akik mind azért közlékenyek, mert csak semmiségekre jár rá a nyelvük -, aki nem beszél a dolgairól, annak rosszul áll a szénája.

Egy szóba sokszor több szívélyességet lehet szorítani, mint sokba.

A kurta mondatok akkor is felzaklató erejűek, ha nem tartalmaznak bosszantó információkat.

Na, ez a gond azokkal, akik jó hallgatóság. Nem szakítják félbe a mondatainkat, megkímélve minket attól, hogy valójában befejezzük azokat. És nem beszélnek el a fejünk felett, engedve, hogy amit sikerült kinyögnünk, az elvesszen vagy megváltozzon közben. Egyszerűen csak várnak. Így az embernek folytatnia kell.

Az ember olykor csendkúráztatja magában a folyvást lepcselő énjeit, és az így beállt csendben meghall másokat.