A legmélyebbre ható, a leggyógyítóbb muzsika a szívből jövő beszéd.

Aki a szavak hangulati értékét nem érzi, az pancser. Nem ügyefogyott, nem is kétbalkezes, hanem igenis pancser. Így, kedélyesen és magyarul.

A kórházakra különösen jellemző, magából a helyzetből fakadó csend - egyikük betegen vagy sebesülten az ágyban, a másik egészségesen mellette -, voltaképp mindent elmond. Üres, jelentéktelen, felesleges semmiségek lesznek a szavak. Csak a legfontosabbról szabad beszélni.

Megérteni akkor kezdünk valamit, amikor beszédünk tárgyává tesszük, és sajátunknak akkor mondhatjuk, amikor megtaláltuk a nevét.

A dadogás az élő beszéd gondolatjelekben gazdag központozása.

Ha a mondat közepén csönd keletkezik, egy kicsinyke, félre nem érthető csönd, az olyan, mintha megnyílna halkan egy ajtó, s az ember betekintést nyer oda, ahol fontos dolgok éppen most születnek.

A szavak csak ócska mankók a telepátiához képest.

Minél többet beszélgetünk valakivel, annál erősebb lesz a kapcsolat kettőnk között.

Ha túl sokat mondunk,

A határ az igazság közt elmosódhat,

Mert a szavak néha oly erőteljesek,

És összezavarják a gondolatainkat.

Aki könyvet olvas, kezdetnek éppúgy hajlandó eltársalogni az időjárásról, mint akárki más, de innen általában tovább is tud lépni.

Az emberek játszanak a szavakkal. Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockákkal. Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák. Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék. A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velök. Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal.

A hangsúly a beszéd lelke, ez adja bele az érzést és az igazságot.

Ha nem tudsz őszintén beszélni magadról, akkor más emberekről sem tudsz.

A mondott szó üres beszéd; az érzett szó az igazi.

Gyakran ellentmondunk egy véleménynek, holott tulajdonképp csak a hang ellenszenves nekünk, melyen elmondották.