Az ember minden gond nélkül egyensúlyoz egy tíz centi széles deszkán, ha az a földön fekszik, de tegyék csak tíz méter magasba, és a félelem belé vájja karmait. Pedig ugyanarról a deszkáról van szó.
Egyedül semmire nem vagyunk képesek. A hit csak akkor él, ha osztoznak rajta.
Minden problémának van megoldása. Kivéve azokat, amelyeknek nincs. És azokkal mi a teendő? Nem veszünk róluk tudomást!
Ha az ember szép sorban, egyenként megküzd a problémákkal, egy idő után eléri a békét és az összhangot.
Minden mitológiában jelen van valami formában az igazság, különben nem maradna fenn.
A gonoszokon csak a gyerekfilmekben látszik, hogy gonoszok.
A temetők a nagy népsűrűség ellenére a legmagányosabb helyek a világon.
A képtelen dolgok a valóság legszélén léteznek. A legapróbb elvétett mozdulat, a legcsekélyebb bolygatás, és lepottyannak. Vagy üvöltve felpattannak. Nem lehet tudni. Óvatosnak kell lenni, tapintatosan kell bánni velük.
Mindenki hazudik valami módon. Ez tartja össze a társadalmat. Hogy kicsit hazudunk. Fogd fel tapintatnak. Az igazság a maga módján végtelenül egoista.
Lehet, hogy valójában mégis lapos a Föld, csak valami okból titokban tartják.
Az ember már csak olyan, hogy azt a baromságot hiszi el a legszívesebben, amelyik nem követel tőle cselekvést.
A kórházakra különösen jellemző, magából a helyzetből fakadó csend - egyikük betegen vagy sebesülten az ágyban, a másik egészségesen mellette -, voltaképp mindent elmond. Üres, jelentéktelen, felesleges semmiségek lesznek a szavak. Csak a legfontosabbról szabad beszélni.
Két ember, akik nem tudnak egymás nélkül élni... szerintem ez a szerelem.
A szerelem azt jelenti, hogy életünket egy másik ember lába elé helyezzük, és manapság senki képességéből nem futja erre.