Az ember nem gondolkodhat, nem szerethet, nem alhat jól, ha nem evett jól.

A saját agyam számomra a legkiszámíthatatlanabb gépezet - mindig búg a motorja, lebeg a magasban, aztán felbőgve lezuhan, és bevágódik a sárba.

Oly hevesen szeretek, hogy megölne, ha szerelmem tárgya egyetlen szóval is jelezné: el tudna hagyni.

Vajon a halál ujjának azért kell időnként érinteni a mi zajgó életünket, nehogy még összeroppanjunk súlya alatt? Úgy születtünk, hogy naponként kell magunkba adagolnunk a halált, különben nem bírnánk tovább az élet fáradalmait?

Ha nem tudsz őszintén beszélni magadról, akkor más emberekről sem tudsz.

Tudni, kinek írunk, a tudást jelenti, hogyan írjunk.

Mert az olvasás betegsége bevette magát szervezetünkbe, olyannyira legyengíti, hogy aztán könnyű prédája lesz annak a másik átoknak, amely a tintásüvegben tanyázik és a tollban ágaskodik. A szerencsétlen írni kezd. Utolsó fillérét is odaadná, csak egy kis könyvet írhatna és híres emberré lehetne, de Peru minden aranya sem válthatja meg számára egy jól formált mondat kincsét.