Az ember akkor felnőtt, amikor már nem kér kegyelmet.
Ülni egy kertben jó. Ha valaki ül mellettünk és fogjuk a kezét - az már sok a jóból. Csak azt nem tudom, hogy kinek.
Aki fütyül az igazságra, az tényleg fütyüljön. Legalább ennyi bizonyság legyen arra, hogy meghallotta. No meg micsoda vidám világ lenne ennyi füttyszótól.
Szegények közt az a legszegényebb, aki elkótyavetyéli szárnyait, mielőtt megtudná, hogy egyáltalán volt neki, ha nem is repülés céljából, inkább azért, mert akinek szárnya van, csak az marad hűségből a földön.
A fasizmus az emberi világ olyan tengelytörését jelentette, amely után egy letűnt kultúra idegenszerű maradványainak tűnnek a hangszerek.
Kell tudni győzni megmámorosodás nélkül, és visszavonulni pánik és kétségbeesés nélkül.
Minden hamisság forrása - és úgy tűnik, kimeríthetetlen forrása -, hogy önmagunkat áltatjuk, s végül is ezt "erősítjük" meg, ezt véljük alátámasztani, aládúcolni mások rólunk alkotott képét festve, festegetve s örökkön restaurálva.
A másikért való felelősség nem születhet meg annak tudata nélkül, hogy amit velem - netán ellenem - tesz, az nem csak velem fog megtörténni, hanem vele is.
Egy szenvedély, ha valóban szenvedély, akkor az legyen halálos. Különben hobbi, passzió, játék, pótcselekvés, meg ilyesmi. Az igazi az, amibe belehalhat az ember.
Van rosszabb a rossznál - tudniillik a rossz igazolása. Természetesen nemesnél nemesebb eszmék segítségével.
Az ember majd minden bűnre képes, csak hogy ne kelljen magát bűnösnek tudnia.
Soha senki sem fog új életet kezdeni, mert azt a spongyát, amellyel éltünk tábláját letörölhetnénk, soha nem fogják fölfedezni.
Az egyedüllét még nem magány. Inkább a lélek diétája a társasélet nehéz lakomái közt.
Ha valaki szisztematikus rendben elő tudja adni, hogy mely okokból kifolyólag, s milyen indokok alapján szereti azt, akit szeret, az vagy úgy hiszi, hogy a jól nevelt embernek így kell beszélnie, vagy sohase szeretett.
A lélek akkor öregszik, ha már csak a földön járnak a vágyai, szárnytalanul.