Ezek a diligyógyászok azt képzelik, hogy a beszéd mindent megold, csakhogy ez nem igaz.

Ó, szép szavak barokkos balzsama, -
ne hosszabbítsd a kínjaim!
A féligazság:
múló novokain.
Az egyenes beszéd,
nekem csak az a szép.

Hiába mondjuk ki a szavakat, mert még ha igazak is, akkor sem tudják megváltoztatni az elkerülhetetlent, legfeljebb csak annyit érhetünk el velük, hogy jobban érezzük magunkat.

A némaság csak azoknak kínos, akik már mindent elmondottak, és nincs többé mit mondaniuk; de az olyan emberek számára, akik még el sem kezdték a beszédet - egyszerű és könnyű a hallgatás.

Egy egész beszélgetés is lezajlódhat némán, mert a szívnek megvan a maga sajátos nyelvezete.

Kevesen vannak, akiket érdekel, mit gondolnak, mit akarnak mondani mások. Többnyire csak abban a reményben képesek meghallgatni az embert, hogy aztán ők önthetik ki a szívüket. Mindenki másokra akarja rátukmálni a maga terheit. Van, aki úgy tesz, mintha figyelne, pedig csak arra vár, hogy mikor jöhet elő a maga szövegével, várja az apropót, hogy közbevághasson. Ezért is unok szinte minden beszélgetést.

Ha szólsz - a gondolatot mindég
mért, elhelyezett szavak tartsák,
mint pillérek a hidak ívét,

Nem hangzik messze, de könnyebben ér el
a szívünk mélyére a halk beszéd:

A legszörnyűbb lavinák, úgy lehet,
Indulnak egy elejtett szó nyomán,
Mit elhallgatni - véltük - nincs miért,
S mit elhallgatni jobb lett volna tán.

Bizonytalanságomat azzal próbáltam leplezni, hogy mindig rövidre fogtam a mondandómat, ha arról beszéltem, hogy mit érzek iránta. Előfordult, hogy szerettem volna többet mondani, de mire összeszedtem a bátorságomat, már el is illant a pillanat.

A szavak közti távolság többet árul el, mint maga a szó.

Csak annak van szüksége naplóra, akinek nehezére esik a beszéd.

Ha túl sokat beszélünk az érzelmekről, mindig a szentimentalizmus sűrűjébe tévedünk, ahol letapossuk és összelapítjuk a valódi érzéseket. Az érzések a cselekvésben mutatkoznak meg.

A háború a figyelem és a gyanakvás melegágya. Az éhség, a szomjúság, a halálfélelem feleslegessé teszi a szavakat. Tulajdonképpen nincs is szükség rájuk.

A háború idején nem a szavak beszéltek, hanem az arcok és a kezek. Az arcokból megtudhattad, segíteni vagy ártani akarnak-e neked a körülötted lévők. A szavak nem segítették a megértést. Az ösztönök közvetítették a helyes információkat. Az éhség visszaveti az embert az ösztönök, a beszéd előtti nyelv szintjére. A kezet, mely egy darab kenyeret vagy egy vízzel teli konzervdobozt nyújt feléd, amikor már térdre rogytál a gyengeségtől, sohase felejted el.