A háborús állapotra jellemző, hogy megfoszt bennünket a perspektívától. A háború életről és halálról szól, és csak a "most" vagy "soha" árnyalatait ismeri. Megteszünk olyasmit is, amit egyébként nem tennénk, mert a "soha" olyan ijesztő, a "most" azonban megnyugvást nyújt.
Szórakozásból senki sem háborúzik.
A háborút nem hagyhatod ott, ha már egyszer benne voltál, csak kordában tarthatod.
Ha a világ beteg, forradalomra van szüksége, hasonlóan ahhoz, hogy amikor a test beteg, a gyulladás segíthet.
Aki harcba indul, előre lefoglalja a helyét egy temetőben, ugyanúgy, ahogyan kibérel egy házat a nyári vakációra.
Azt mondják, az életben két dolgot nem lehet elkerülni: a szegénységet és a háborút.
A megszállás mindenkit megfosztott a mindennapi élet sok-sok fűszerétől, és egy olyan valóság csapdájába ejtett, amelyben kizárólag az alapvető dolgok számítanak, és azok aztán le is csapolják az ember energiájának, idejének, pénzének és gondolatainak java részét.
Ha az olyan, érzésből jött szavaknak, mint anya, feleség, nővér, akkora a hatalmuk, hogy képesek megváltoztatni egy gazember hangulatát és legyűrni gyilkos ösztöneit, akkor talán mégiscsak reménykedhetünk az emberiség jövőjében.
A hidrogénbombának egy előnye azért mégiscsak van. Senki soha nem használta.
Egy nép, amelynek fegyvert nyomnak a kezébe, hogy harcoljon a függetlenségéért, attól még nem lesz ütőképes hadsereggé, hogy valakik egy kört húznak köréjük, és azt, ami belül van, kinevezik államnak.
Harcban mit ér a szó?
A kiáltásnál hangosabb
egyetlen puskagolyó.
A háborúban nincsenek győztesek, csak vesztesek vannak. Nincsenek hősök, csak halottak.
Afgánok és szomáliaiak, és irakiak, és eritreaiak, és szírek. Mind türelmetlenül várjuk a napkeltét, mind rettegünk is tőle. Mindannyian otthont keresünk.
Ez a háború. A káosz, a szerencse és a halál.
Az igazi harcosok karddal és pajzzsal írják meg a saját éneküket.