A természetes szelekció testünk minden részét úgy tervezte, hogy éppen elég időnk legyen megérni gyermekeink függetlenné válását, s nem többet.
Midőn a hervadás és rohadás folytán a gyöngéd virágot néhány porszemmé, az emberi és állati testet maroknyi földdé látjuk leolvadni, ne gondoljuk, hogy az azokat egybetevő anyagrészecskék elenyésztek, megsemmisültek; csak kiléptek a régi összeköttetésből, hogy egy ujba menjenek át; szárnyakra kelve szétoszoltak a levegőben, hogy uj életnek adjanak eredetet.
Ha volna igazság, regényírónak hosszú földi tartózkodás dukálna. Azonban Isten tenyerén ülünk, érhetnek meglepetések.
Amikor az európai gyerek rájön, a halál elkerülhetetlen, az óhatatlanul traumatizálja. Az indiai gyerekben viszont hasonló trauma zajlik le, amikor rájön, hogy az újjászületés elkerülhetetlen.
Ha az ember arra vágyik, hogy elsirassák, jobban teszi, ha fiatalon, dicsősége teljében dobja fel a talpát. Még a legelvetemültebb semmirekellő is, ha sajnálatra tart igényt, jobban teszi, ha sietve távozik!
Agyunk, az evolúció remekműve éppen úgy pusztulásra van ítélve, mint egy lehullott falevél.
Jó ebédet ád a világ, de halál van ám vacsorára.
Az emberek folyton arról beszélnek nekem, mennyire nem zavarja őket a gondolat, hogy meg kell halniuk, de annak, hogy nem zavarja őket, egyetlenegy oka van: kifejlesztettek magukban egy egyszerű, egyszersmind hatékony védekezőmechanizmust, hogy tudniillik nem gondolnak a halálra.
Gondoljanak úgy az életükre, mint egy poéntalan viccre. Hogy nevezik a szociális munkást, aki gyűlöli a munkáját, és valamennyi kliensét elvesztette? Halott. Hogy nevezik a rendőrt, aki összehúzta a cipzárt a hullazsákon? Halott. Hogy nevezik a médiás hiénákat? Halott. Nem számít. Ez sem számít. A vicc az, hogy valamennyiünk életének ugyanaz a poénja.
Negyvenévesen büszkén hirdettem, hogy mindenkit túl fogok élni. De arra nem gondoltam, hogy mennyire magányos lesz az ember, ha mindenkit túlél.
Reggel felébredsz, és még előtted áll az egész élet. Annyi mindent láthatsz, annyi lehetőséged van, tervezhetsz, meg minden, aztán egyszer csak... puff! Meghalsz. Nincs tovább.
Az ember mindig azt hiszi, hogy valaki más hal majd meg helyette.
Amikor meghalunk, a lelkünk egyik testből a másikba költözik. Ezért a halál voltaképpen nem is létezik. Nincs menny, amire várjunk, és nincs pokol, amitől rettegjünk.
A halál utáni életet ecsetelő élménybeszámolók, amelyek először tudományos lapokban, majd jócskán felhígított változatban a bulvársajtó hasábjain szoktak felbukkanni, a halál támadásával szembeni végső emberi ellenállást fejezik ki; a kimeríthetetlenül találékony emberi szellem látomásokat szerkeszt a halhatatlanságról, hogy az utolsó percig elhessegethesse a halálfélelem tébolyát.
A halál ott ólálkodik mindenütt: a földimogyorós zacskóban, a félrenyelt húsfalatban, a kezed ügyébe eső cigarettás dobozban. Ő mindig ott van a közeledben; ahány ellenőrzőpont csak van a halandó és az örökkévalóság között, Ő ott áll mindegyiknél. Rozsdás tű, mérges bogár, áram alatt lévő földelt vezeték, erdőtűz, görkorcsolya, amelyen a hülyönc kis kölykök egyenesen beleszáguldanak a forgalmas útkereszteződésbe - neki mindegy.