A legtöbb ember agya legmélyén menedékhelyet ad annak a gondolatnak, hogy talán ővele kezdődik a csoda: az örökké élő ember csodája.
Ha az ember nem feledné el azt, hogy halandó, nem bánkódnék; de örülni sem tudna.
Minden küzdelem lecsöndesül, minden vágy kihűl, minden gondolat elpihen; az idő biztosan elhozza a havat először fejünkre aztán szivünkre s végre sirunkra, sőt legvégre befedi még emlékünket is.
Száraz levelet
hullat a gesztenyefa
végrendelkezik.
Nincs abban semmi szentségtörés, ha a halált az élet részeként kezeljük. Az sem szentségtörő, ha nem sírunk egy temetésen. Vagy az, ha nyitva a koporsó, hogy meg lehessen nézni a halottat. Nincs szentségtörés a torban, nincs szentségtörés a temetés utáni nevetésben. Nincs szentségtörés abban sem, ha az özvegy vagy a gyászoló unoka nem visel feketét. A gyász nem néma. A gyász pontosan ugyanannyira sokféle, mint az élet vagy a halál. A gyász ordíthat, sírhat, nevethet, kiabálhat, de még poénkodhat is. És örülhet is annak, hogy élt az a valaki velünk, és szerethettük addig, amíg az élet ezt szabta ki.
Nem félek a haláltól. Valószínűleg akkor megy el az ember, ha nincs rá szükség, amikor már nincs miért élnie.
Nincs időhöz kötve, hogy egyszer azt mondja a szervezet: elég volt. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő.
Halálodban nincs hazugság, mindenki úgy hal meg, ahogy élt.
Ami a születés és a halál körül játszódik, az mind misztérium.
Az ember nem tudja, mi az, hogy élni, amíg szembe nem kerül a halál kockázatával.
Valamennyien meghalunk, de némelyek úgy élnek, mintha csak e célból születtek volna.
Az ember megszületik és meghal. Tehát elvileg van egy idő, amihez köti a létezést, de ez nem fáj, mert az a része sem fájt, amíg nem születtem meg. Tehát körülbelül ugyanerre számítok utána is.
A sírbolt fontosabb, mint a lakóház, hiszen az ember akármilyen sokáig él, sokkal rövidebb ideig él ezen a világon, mint a másikon. És bolond ember az, aki jobban törődik az ideiglenes lakhellyel, mint a véglegessel.
Az élet nem több, mint egy rövidke sóhajtás az örökkévalóságban, egy lepke kósza szárnycsapása, egy apró villanás, amely máris kialszik a mélységes sötétségben, olyan győzelem, amely magában hordozza a vereséget, egy olyan út, amely bármennyit tekereg is, végül elkerülhetetlenül a szakadékba torkollik, olyan mosoly, amely könnyekbe fullad.
Mindig így történik. Saját magad ölöd meg magad. Erősebb gépre ülsz, mint amivel elbírsz. Mélyebbre merülsz, magasabbra szállsz, gyorsabban hajtasz, mint ahol még te vagy az úr. Ha óvatos vagy, akkor is kinyiffansz.