Az öntudat nagy kincs, legalább akkora érték, mint maga az élet. Ez tesz bennünket emberré. Csakhogy nagy ára van: a halandóság ütötte seb. Létezésünket mindörökké beárnyékolja a tudás, hogy növekedésünket, virágzásunkat követően elkerülhetetlenül megsemmisülünk és eltűnünk.

A halál viszket. Szünet nélkül viszket; szakadatlanul bizsereg, finoman, alig hallhatóan kaparászik egy belső ajtón, a tudat felszíne alatt. Rejtve, álcázva, a legkülönfélébb tünetek formájában szivárog át, számtalan aggodalmunk, megpróbáltatásunk, konfliktusunk forrásaként.

A legfélelmetesebb a halálban nem a jövő elveszítése, hanem a múlté. A felejtés valójában a halál egy formája, amely állandóan jelen van az életben.

A halál tudatosítása valódi megvilágosító élmény lehet, különlegesen hasznos katalizátor életszemléletünk megváltoztatásához.

A személyes identitás megőrzésével próbálkozni hiábavaló elfoglaltság. A mulandóság örök.

Amikor végül is rájövünk, halandók vagyunk, a törékenység égető, szívet tépő érzése vesz erőt rajtunk; látjuk, hogy minden pillanat, minden lény mennyire értékes, és ebből az érzésből mély, tiszta és határtalan könyörületesség fakad bennünk mindenki iránt.

A halálfélelemmel ugyanúgy szembe kell néznünk, mint minden más félelmünkkel. Képessé kell válnunk arra, hogy elképzeljük a saját elmúlásunkat, meg kell barátkoznunk a gondolattal, ízekre kell szednünk, meg kell szabadulnunk a rémisztő gyermekkori halálképzetektől. Ne higgyük, hogy a halál gondolatát túl fájdalmas elviselni, hogy tönkretesz bennünket, hogy a mulandóságot tagadni kell, hogy életünk értelmetlenné válik az igazság fényében. Az efféle tagadásnak mindig megvan az ára - belső világunk és látókörünk beszűkül, racionalitásunk elhomályosul. Végül beleesünk a teljes önámítás csapdájába.

A mély rettegés a haláltól a kezelhető mindennapos szorongások szintjére hozható. Aki a gondos útmutatást követve néz szembe a halállal, annak nem csak a rettegése enyhül, de értékesebbé, elevenebbé is válik az élete. Aki így tekint a halálra, útmutatót kap az élethez.

Nincs kiszolgáltatottabb a halott költőnél, aki nem tud védekezni, ha rossz hírét keltik, megbélyegzik, legendákat költenek alakja köré, vagy egy uralkodó ideológia nevében, hatalmi szóval kisajátítják és eltorzítják az életművét.

Bár a halál többféle formát választ, bár az emberek különféle módokon halnak meg korán, a halál nagyon egyszerű.

A koporsó szűk, de amíg kényelmetlen benne feküdni, az életről szól.

Minden este behunyjuk a szemünket, és elalszunk. Az emberek alig várják, hogy álomra hajtsák a fejüket. A halál sem több ennél. Semmivel sem rosszabb, csak a hiedelmeink sugallják, hogy másról is szól.

A halál mindig váratlanul jön és mindig kétségbeesést hoz a lélekben legközelebb állóknak, amely aztán temperamentum és lelki fejlődöttség szerint tör ki az emberekből.

Életünk végén, tényleges végén nem törődünk azzal, hogyan jön el értünk a halál.

Meghalni sokkal könnyebb és természetesebb, mint életben maradni...