Midőn látjuk, hogy egy kis nyomás az agyra eszméletünktől foszt meg, midőn minden huszonnégy órában alkalmunk van tapasztalni, hogy egy egészséges álom karjai közt - mikor is életszerveink működése nem is szűnik meg, csak lassú tevékenységre kényszerül, - több óra hosszant merőben elhagy öntudatunk: remélhetjük-e józan észszel, hogy ama nagyobb álomban, melyben a költő szerint "az a kis patak, a mely a szivet hajtja," végképen elapad, hullámaiból a gondolat szerve, az agyvelő idegszálai többé nem táplálkozhatnak - remélhetjük-e, mondom, hogy öntudatunk nem hagy el, hogy lelkünk szellemi működését folytatni fogja?!
Minden lélek halhatatlan. De néhányan közülük olyan állapotban vannak, amit a legtöbb ember életnek sem nevezne. Ez egyfajta álomtalan alvás, majdnem azt mondhatnám, hogy kóma. Előfordul, hogy egy-egy lélek felébred ebből az állapotból. De olyanok is vannak, akik olyan sokáig alszanak, hogy nem tudni, magukhoz térnek-e valaha is. Hogy miért van ez így? Őszintén szólva halvány fogalmam sincsen. De mindenesetre ez az állapot már nagyon közel van a halálhoz.
Az a hiedelem, hogy van lélek, évezredeken át rabszolgasorban tartotta és kínozta az embereket. Fatális elképzelés. Az, aminek boldoggá kellett volna tennie minket, a lehetőség, hogy a fizikai halál után tovább élhetünk, valójában boldogtalanságot és kétségbeesést hozott ránk. Egyetlen életünket, amely megadatott nekünk, nem tartottuk eléggé becsben. A testünket, amely volt nekünk, nem tartottuk eléggé becsben. Mindezt egy jobb túlvilágba vetett babonás hit miatt. Önsanyargatás, kínzás, háborúk, holmi képzeletbeli paradicsomok miatt. A vallások legnagyobb bűne az, hogy bebeszélte nekünk ezt a marhaságot. A halhatatlan lélekről szóló mese mélységesen cinikus, a test viszont csodálatos! Benne, és csakis a test, a biokémiai folyamatok által jön létre a másik csodálatos valami, a szellem. A testtel együtt a szellem is kimúlik.
Amikor meghalunk, a lelkünk egyik testből a másikba költözik. Ezért a halál voltaképpen nem is létezik. Nincs menny, amire várjunk, és nincs pokol, amitől rettegjünk.
Az emberi lélek talajában vannak rozsdás, félig elásott titkok, amelyekhez az ember kényszeresen vissza-visszatér, és rángatja őket, hiába sebzik véresre a bőrét.
Az elképedés a legjobb védekezés, amit a lélek hadrendbe állíthat, amikor egy esemény túl nagy fájdalommal fenyeget.
Minden ember olyan, mint egy négyszobás lakás. Ha nem megyünk be minden szobába mindennap, akár csak kiszellőztetni, nem lehetünk teljes emberek.
Látó tekintet előtt a lélek is meztelen. Egy hosszú életrajzot elolvashatok valakiről, és nem ismerem meg. De ránézek, nem szól semmit, mégis látom a lényegét.
Az életünk fontos emberei nyomokat hagynak rajtunk. Fizikailag lehetnek közel vagy távol, a lelkedben ott élnek, mert ők segítettek megformálni a lelkedet.
Egy párkapcsolat nem akkor születik meg, amikor először meglátjuk egymást - és nem akkor megy tönkre, amikor már "kívül" ellehetetlenül. A lélek láthatatlan világában minden előbb történik!
A lélek gép, mely önmagát faragja;
Idő kell neki.
Ahogy a monoteista vallások állítják, az állatoknak nincsen lelkük. A legaprólékosabb vizsgálatok sem találták nyomát semmiféle léleknek disznókban, patkányokban vagy rézuszmajmokban. Sajnos ugyanezek a kísérletek a legkevésbé sem támasztják alá a monoteista mítosz másik felét, jelesül azt, hogy az embereknek viszont van lelkük. A tudósok ezernyi bizarr kísérletnek vetették alá a Homo sapienst, szemügyre vették szíve minden rejtett zugát és agya valamennyi tekervényét. Eddig azonban semmiféle mágikus szikrára nem bukkantak. Semmilyen tudományos bizonyíték nincs rá, hogy az embernek a sertéstől eltérően volna lelke.
Minél mélyebben merülsz a lélekben, annál határtalanabb világba, a felszínen nem látható rejtett összefüggésekbe, csodákba látsz.
Vannak emberek, akik haláluk után nem halnak meg igazán, mert a testüket elhagyja a lelkük, de nem tudnak bejutni sem a mennyországba, sem pedig a pokolba, hanem megrekednek a két világ között. Végül is egy kicsit még itt vannak, egy kicsit a másik két helyen, de még sincsenek igazából sehol.
Rengeteg érzelem mozgatja az ember szívét, amikor úgy dönt, hogy spirituális útra lép. A cél lehet nemes: mint amilyen a hit, a felebaráti szeretet vagy a jótékonykodás. De lehet egyszerű szeszély is, félelem a magánytól, kíváncsiság és a szerelem vágya. Mindez azonban nem is számít. Az igazi spirituális út erősebb, mint bármelyik ok, amely elindít minket rajta.