Midőn látjuk, hogy egy kis nyomás az agyra eszméletünktől foszt meg, midőn minden huszonnégy órában alkalmunk van tapasztalni, hogy egy egészséges álom karjai közt - mikor is életszerveink működése nem is szűnik meg, csak lassú tevékenységre kényszerül, - több óra hosszant merőben elhagy öntudatunk: remélhetjük-e józan észszel, hogy ama nagyobb álomban, melyben a költő szerint "az a kis patak, a mely a szivet hajtja," végképen elapad, hullámaiból a gondolat szerve, az agyvelő idegszálai többé nem táplálkozhatnak - remélhetjük-e, mondom, hogy öntudatunk nem hagy el, hogy lelkünk szellemi működését folytatni fogja?!