Én a saját jövőmet nem látom, nem is tudom, létezik-e egyáltalán olyan. Nem érzem, hogy lenne olyan ember az életemben, aki nélkülözhetetlen számomra, az "életem" pedig csak egy véget nem érő ivászat.

Dolgozni fárasztó, de a munka utáni sörnél nincs jobb dolog. Csak ez az, ami felszabadít a munka igájából.

Gyakran képzelem azt, hogy az emberek mind az életemre törnek. Emiatt a mindennapjaimat sikerül egyfajta túlélésért vívott harcként megélnem. Nincs olyan ember, aki kijelenthetné, hogy létezik olyan hely vagy időpillanat, amelyben semmilyen veszély nem leselkedik rá. Csakhogy az emberek hajlamosak erről megfeledkezni. A legtöbben automatikusan azt feltételezik, hogy a következő napon is még életben lesznek. De én nem bírok így élni.

Ha egy ismeretlen ember szemébe nézek, sokszor az az érzésem támad, hogy olvas a gondolataimban, ezért szándékosan furcsa dolgokat gondolok.

Valahogy képtelen vagyok a saját gondolataimat és érzéseimet hűen közvetíteni. Minden jóindulatom ellenére mindig félreértenek. Írásban persze némileg jobb a helyzet, de ha arra gondolok, hogy a regényeimet is folyton félreértik, talán ez is csupán illúzió.

Életem célja, hogy még unalmasabbá tegyem az amúgy is unalmas hétköznapokat. Olykor arra gondolok, hogy talán több személyiség is lakozik bennem. Ám ez hazugság. Képzelgés. Mivel mindenki, aki bennem lakozik, a részemet képezi. A több százmillió én, aki bennem él, valamint az őket csomagolásként magába foglaló én egy nagy egységet alkot, ami én vagyok. Mivel több százmillió én lakozik bennem, szinte mindig ellentétben áll egymással az, amit mondok, és az, amit gondolok. Ám ezeket az ellentmondásokat többnyire azok az énjeim idézik elő, amelyek a csomagolás alatt lapulnak.

Nem szokásom feladni a harcot, mindig a legvégső pillanatig próbálok kitartani, ami persze általában a legrosszabb eredményt szüli. Hiába vagyok ennek tudatában, nem tudok rajta változtatni.

Utálok emberekkel beszélgetni. Valahányszor emberekkel beszélgetek, a rossz tulajdonságaim mindig felszínre törnek.

Én nem akarom ismerni önmagam. Egyenként megérteni, felismerni és elfogadni a bennem lakozó több százmillió ént számomra a kínzással volna egyenlő. Mint holmi egyszemélyes szumó, önkigúnyolás vagy monodráma.

Amit mondok és gondolok, szinte mindig tele van ellentmondásokkal. De gondolom, a legtöbb ember ugyanígy van ezzel. Ez persze nem azt jelenti, hogy teszek az egészre, és úgy élem az életemet, hogy közben azt gondolom: "Kit izgatnak az ellentmondások?". Pont azért rágódom magamban ennyit és pont azért élek olyan gyötrelmes életet, ami csupán alig különbözik a haláltól, mert a folytonos ellentmondások miatt elégedetlenséget és bizonytalanságot érzek.

Azt hiszem, a szavaim és a gondolataim közül inkább a szavaimnak van igazuk. A gondolataim ugyanis kizárólag bennem léteznek. Csakis az enyémek. Ugyan mennyit érnek a gondolataim a társadalmi megítélés szerint? Értéktelenek. Mivel azonban én nem tudom társadalmi oldalról szemlélni a dolgokat, úgy érzem, mégis inkább a gondolataimnak van igazuk.

Mert ha le is dobnám, le is mosnám, akkor se venné észre senki, hogy mennyire csodálatos személyiség vagyok. Amit pedig mások nem vesznek észre, az minden bizonnyal nem is csodálatos?

Folyton azt hiszem, hogy nekem van igazam, és ez másokban rosszul csapódik le. Pedig olykor magam is tévedek.

Úgy gondoltam, ha hagyom a dolgokat a maguk útján haladni, majd csak lesz valahogy. A dolgok pedig többé-kevésbé a maguk útján haladtak és többnyire mindig lett is valahogy. Akár a papírsárkány, amelynek elpattant a kötele, szabadon szállok, amíg csak akarok!

Szeretni annyit tesz: meghalni. Amíg élek, nem szerethetek. Vajon élnem kell vagy meghalnom? Szeretnem kell avagy megtagadnom a szerelmet? Olyan nehéz az egész, olyan nehéz!