Ki akar megérteni bármit is? A világ minden félreértése abból származik.

Mennyi szenvedés fér el két olyan kis helyen, amit egy ujjával eltakarhat az ember: két szemben.

Érzelmekből áll az ember élete; és az érzelmek mellett mit sem számít az igazság.

Valószínűleg mindenki jóságos bizonyos emberekhez. Másokhoz pedig épp ellenkezőleg.

Néztem, ahogy Pat öltözik. Soha nem éreztem így a nő örök idegenségének titokzatosságát, mint amikor ezt a tükör előtti halk ide-odajárkálást követtem, ezt az eltöprengő önvizsgálatot, ezt a teljes önmagába mélyedést, ezt a visszasiklást a női nem öntudatlan ösztönvilágába. Jóformán el sem tudtam képzelni egy nőt, amint csacsogva vagy nevetgélve öltözik... s ha meg is teszi, bizonyára hiányzott volna belőle az örök megfoghatatlanság titka és soha meg nem fejthető varázsa.

A legfélelmetesebb valami az idő. Igen, az idő. A másodperc, amelyet élünk és mégsem vagyunk urai.

Egy csapásra rájöttem, hogy jelentek valamit egy embernek, már a puszta jelenlétem is jelent neki valamit, s hogy boldog, ha mellette vagyok. Ez így elmondva kissé egyszerűen hangzik, de ha elgondolja az ember, akkor rájön, hogy iszonyúan nagy dolog, hogy egy életre szól. Olyan erő ez, amely ízekre tépheti az embert, és tökéletesen meg is tudja változtatni. Egyszóval szerelem, de ugyanakkor más egyéb is. Valami, amiért élni lehet.

A tapintat nem egyéb, mint hallgatólagos megegyezés, hogy nem gyomlálgatjuk egymás hibáit, hanem szemet hunyunk fölöttük.

Az ember gonosz, és csak akkor híve a jótetteknek, ha mások művelik.

Amit testközelbe enged az ember, azt meg is akarja tartani. És megtartani semmit nem lehet.

Ami jó, azt sosem kell visszautasítani. Még akkor sem, ha az ember nem tudja, miért kapja.

A lány némán ült mellettem; az ablakon keresztül fények és árnyak vetültek az arcára. Olykor ránéztem, és újra eszembe jutott az első este, amikor megismertem. Az arca most komolyabb volt, egy kissé idegenebb, mint az imént, de nagyon szép - igen, ez volt az az arc, amely akkor megragadott, és azóta sem eresztett el. Valami nyugalmas titkot sejtetett.

Sosem különülhetünk el eléggé, sosem távolodhatunk el elégszer egymástól ahhoz, hogy ismét egymásra találjunk.

Az együttlét boldogságát csak az ismerheti meg igazán, aki újra és újra magára marad. Minden egyéb megzavarja a feszültség titokzatosságát. És mi más vonzhat erőteljesebben a magány mágikus birodalmába, mint a felkavart érzelmek, a megrázkódtatás teljes átélése.

Csak az ostobák diadalmaskodnak az életben; a többiek túl sok akadályt vélnek fölfedezni, és már a kezdet kezdetén elbizonytalanodnak. Nehéz időkben az együgyűség a legfőbb kincs, varázsköpenyként takarja el azokat a veszedelmeket, amelyekbe a túlontúl okosak szinte megbűvölten rohannak bele.