Egész világunk mind csupa látomás,
folytatott álom, lassú lidércnyomás.

Kell a szemnek időnként a kitárulkozó sík, ahol szabadon csaponghat a látás, és a lélek visszanyerheti a jóleső érzést, hogy nagy a világ, hatalmas a tér...

A háború alatt eredeti babkávé helyett pótkávé főzetét ittuk. Elfogadtuk, mert nem volt igazi.
Ma a világgal vagyunk úgy, mint akkor a babkávéval. Pótvilágot kapunk, mert nemigen van más. Az íze, a színe olyan, mintha eredeti volna, de az utóíze kiábrándító. Erő nélküli, híg micsoda, hiányzik belőle az a barbár zamat és izgatószer, amelytől nekilódul a szív.

Mindaz, ami ma valóság, azelőtt csak egy lehetetlen álom részét képezte.

A világnak fogai vannak, és beléd marhat, amikor csak akar.

Az Univerzum nemcsak furcsább, mint feltételezzük, de még annál is furcsább, mint amit egyáltalán fel tudunk tételezni.

Azt gondoljuk, a világot akkor lehetne megmenteni, ha elegendő jóakarat és türelem lenne. Ez azonban tévedés. Ami megválthatja a világot, az nem a jóakarat és a tolerancia, hanem a tiszta gondolkodás. Mi haszna lenne a türelemnek, ha közben meg vagy arról győződve, hogy neked van igazad, s mindaz, aki nem ért veled egyet, tévedésben él? Ez nem türelem, hanem leereszkedés. Az pedig nem a szívek egységéhez, hanem megosztottságához vezet, mert feljebb képzeled magad a többinél. Ez a pozíció pedig magasabbrendűségi érzethez vezet, a szomszédaidban pedig neheztelést szül; s ez további türelmetlenséget.

A halál közelségében csak még jobban áhítjuk a létezést. A világ nem más, mint a szélsőségeket elválasztó vékony határvonalak együttese.

Életünk minden másodperce az univerzum új és egyedülálló pillanata, egy pillanat, mely soha többé nem tér vissza. Ezzel szemben mire tanítjuk gyermekeinket? Arra, hogy kettő meg kettő az négy, és Párizs Franciaország fővárosa. Mikor tanítjuk meg őket arra, hogy mik valójában? Mindegyiküknek azt kellene mondanunk: "Tudod, mi vagy te? Csoda. Páratlan a magad nemében. Soha ezelőtt nem született hozzád fogható. Csodálatos a lábad, a karod, a mozgásod. Lehet belőled Shakespeare, Michelangelo vagy Beethoven. Képes vagy bármire. Igen, te vagy a csoda. Vajon, ha felnősz, tudsz-e majd ártani valakinek, aki éppolyan csoda, akárcsak te magad?" Mindannyiunknak azon kell fáradoznunk, hogy a világot gyermekeihez méltóvá tegyük.

A gyerek szeme mélyebben és tágabban, bizonyos értelemben igazabbul látja a világot, mint a felnőtté, mert a valóságot kiteljesíti, megtoldja az álommal; az álom szót nem üres ábránd, menekülés értelemben véve, hanem mint a teljesség és tisztaság igényét, vágyát, lehetőségét

Világ egyedül nincsen, csak azzal együtt, aki szemléli.

A világon semmi sem rejtélyes már: a dolgok pusztán csak ismétlődnek, s mindenre kimerítő magyarázat létezik.

Szomorúan ismertem fel, hogy bennem több készség van a jóakaratra a világgal szemben. Holott a világ az erősebb és kevésbé szorult az én jóakaratomra, mint én az övére.

A fájdalom, a szenvedés nem bizonyíték arra, hogy a világ gonosz. Igaz, az antilop bízvást gondolhatja, miközben torkára ráharap az oroszlán: "gonosz a világ, mert tele van oroszlánnal", ugyanakkor azonban az oroszlán, meleg antilopvéren való nyalakodás közben azt gondolhatja: "jó a világ! Tele van antiloppal".

Mily szép e világ, gyönyörű tünemény,
Bús életem, rád tűz e büszke fény.