Az egész világ egy nagy történet, mi meg a szereplői vagyunk.

Évszázadok jönnek és mennek, birodalmak emelkednek és omlanak össze, a tolerancia és a barátságos érzület korszakai váltakoznak a véres erőszak, a háború és a különféle ideológiák ürügyén elkövetett tömeggyilkosságok korszakaival. A denevérek, a bogarak, a kövek, a fák és az emberek nyomorúságos és szánandó imádságaikkal mind ennek az örök körforgásnak a részei.

Mintha egy nagy előadás látványos díszlete volna az őserdő, a színdarab egyetlen mondanivalója pedig, hogy milyen törpe és jelentéktelen valójában az ember, és milyen bonyolult és gyönyörű a világ, amelyben él.

A világ - ez a szó mindig egy nagy, kerek asztallapot juttat az eszembe, amelyet buzgón hurcol egy elefánt meg egy teknősbéka. Az elefánt nem tudja, mit művel a teknőc, az meg nem tud az elefántról, a világról pedig egyikük sem tud semmit.

Az ember történelme során először képes valóban élvezni az életet, először nem kell rettegnie a hidegtől, éhségtől és betegségektől. Most először tudja kielégíteni összes alapvető igényét. De történelme folyamán ugyancsak most először képes arra is, hogy egyetlen csapással elpusztítsa önmagát, vagy arra, hogy a szennyeződéssel és a túlnépesedéssel lakhatatlanná tegye ezt a szűkülő, kedves földtekét.

Jó volna hinni abban, hogy történelmünk során az ember, az emberiség pallérozódott, civilizálódott, emberségesebbé vált. Jó volna hinni, hogy ma kevesebb szenvedés van a világban, mint volt mondjuk száz vagy ezer évvel ezelőtt. Ha a tudomány eredményeire gondolunk, örülhetünk. Ha a "véres huszadik századra" gondolunk, a két világháborúra, a haláltáborokra, Kambodzsára, Szudánra, a három-négy milliárd mély nyomorban élő emberre, az életterüket elvesztő, éhen haló állatok milliárdjaira, akkor sírhatunk.

Az emberek olyan régóta dolgoznak azon, hogy a világ biztonságos, jól szervezett hely legyen. A végén már észre sem vették, hogy milyen unalmas lett. Az egész világ immár termékellenőrzött és sebességkorlátozott és zónákra osztott és megadóztatott és beszabályozott, minden lakója minősítve és nyilvántartva és címmel ellátva.

Eh, nincs bűn, és nincs erény! Csak az van, amit az ember cselekszik. Egy és ugyanannak a dolognak része minden. Egy cselekedet szép, a másik nem szép, de ennél többet nincs joga mondani az embernek.

Ez a világ tele van egy másikra utaló jelekkel: arról a világról már elkezdhetünk tapasztalatokat szerezni, de teljességében csak az idők végén ismerhetjük meg. Isten úgy teremtette a világot, hogy elhelyezte benne ezeket a jeleket és útjelzőket.

Mindennél jobban fáj, hogy bele kellett törődnöm, hogy igenis léteznek szörnyű dolgok. De el sem tudod képzelni, hogy mellette mennyi szépség van ezen a világon. Nemcsak, ami látható, hanem ami a benne élők lelkében van. És már ezért megéri küzdeni.

Ha színház az egész világ, akkor én akarom kezelni a süllyesztő ajtaját.

Sohasem szabad felhagynunk azzal, hogy olyannak képzeljük el a világot, ahogyan a legértelmesebb lenne.

Bárhová veti is az ember tekintetét, nincs a világon oly parányi hely, melyen dicsőségének legalább valami kis szikráját ne látnók ragyogni. S nem tudjuk a világ messze terjedő, szép és dicső alkotmányát úgy vizsgálni, hogy a megmérhetetlen erejű fényesség egészen el ne kábítson bennünket. Ezért a Zsidókhoz írt levél szerzője találóan nevezi a világot a láthatatlan dolgok nézőhelyének, mivel e világ szép rendje számunkra tükör, melyben az egyébként láthatatlan Istent meglátjuk.

A világ legnagyobb problémája se nem gazdasági, se nem technikai, hanem lelki és erkölcsi. Azt a valóságszemléletet vesztettük szem elől, amely szilárd alapját képezhetné az olyan életstílusnak, amely odafordul másokhoz. Ez az, amire ma olyan égető szükség van világunkban!

Nem kétséges, hogy a fejlődés csak vadabbá tette a világot, ahelyett, hogy megszelídítette volna.