Soha nincs olyan nyomorult idő, hogy az ember becsületes ne lehetne.

Nincs oly barbár nemzet, nincs oly elvadult nép, melyben ne lakoznék az a meggyőződés, hogy van Isten.

Hogy az emberi észben megvan és pedig természetes ösztönből bizonyos mértékben az istenség érzése, ez vitán kívül áll. Mert Isten, hogy a tudatlanság ürügyével senki se menthesse magát, maga adta saját ismeretét minden emberbe, maga újítja meg ez ismeret emlékét szüntelenül s növeli mintegy új cseppekkel; hogy midőn egytől-egyig mindenki tudja, hogy van Isten s ez az Isten az ő alkotója.

Végtelen nagy számmal vannak úgy a földön, mint az égen azok a bizonyítékok, melyek Isten csodálatos bölcsességéről szólanak; és pedig nemcsak azok a burkoltabb bizonyítékok, amelyeknek alaposabb megfigyelésére vannak rendelve a csillagászattan, orvostan és az egész fizika, hanem amelyek bármely műveletlen ember előtt akaratlanul is feltűnnek, úgy hogy szemeiket sem nyithatják fel a nélkül, hogy ne kényszerüljenek azok tanúi lenni.

Bárhová veti is az ember tekintetét, nincs a világon oly parányi hely, melyen dicsőségének legalább valami kis szikráját ne látnók ragyogni. S nem tudjuk a világ messze terjedő, szép és dicső alkotmányát úgy vizsgálni, hogy a megmérhetetlen erejű fényesség egészen el ne kábítson bennünket. Ezért a Zsidókhoz írt levél szerzője találóan nevezi a világot a láthatatlan dolgok nézőhelyének, mivel e világ szép rendje számunkra tükör, melyben az egyébként láthatatlan Istent meglátjuk.

Akiknek Isten az Atyjuk, azoknak az Egyház az anyjuk.

A lelkiismeret-furdalás az élő lélek pokla.