Azt állítjuk, hogy a reneszánsz embert keressük magunkban, az egyetlen változatosságot mégis a kozmetikumok jelentik az életünkben. Valójában mindent elkövetünk, hogy kiöljük magunkból ezt a szellemiséget, hogy alkalmazkodjunk, és könnyedén besorolhatóvá váljunk.
Miért ragaszkodunk hozzá, hogy csak egy életünk lehet? Miért nem rendelkezhetünk egynél több identitással? És miért kell megsemmisítenünk az egyiket ahhoz, hogy létrehozzunk egy másikat?
Az intuíció gyakran nem más, mint az élek legömbölyítése, ügyes módszer, amelynek révén a kézzelfogható bizonyítékokat valami sokkal megfoghatatlanabb valamivel pótolják.
Vannak holmik, amiket gondosan elteszünk, már-már önmagunk elől is elrejtünk, soha többé nem áll szándékunkban elővenni őket, de akkor sem bírjuk rászánni magunkat, hogy megváljunk tőlük. Valahogy úgy vagyunk velük, mint az ábrándjainkkal.
Egy párt alkottunk, egyetlen szerves összetartozó egységet, és ő annyira jó volt, hogy nekem már nem kellett annyira rendesnek lennem - mintha az ő jósága kettőnknek is elég lett volna. A halál mindezek ellenére kitűnő tanító - csak borzasztó szigorú.
A tragédiák állítólag edzik a lelket. Érzésem szerint engem különb emberré tett a tengernyi bánat, aminek tanúja voltam. Kegyetlen árat fizettem érte, nem mondhatnám, hogy megérte, viszont ma már pontosabban el tudom választani a lényegest a lényegtelentől. És jobban átérzem az emberek fájdalmát.