A gazdagoknak élete, a szegényeknek sorsa van.

A boldogsághoz nem kell semmi, ami földi, aminek értelme van... csak az, hogy két ember egyszerre találja önmaga számára feleslegesnek magát és ajándékozza el bőkezűen, mint valami nyűgöt - melytől boldogan szabadulni akar - a másiknak önmagát.

Szomorúan ismertem fel, hogy bennem több készség van a jóakaratra a világgal szemben. Holott a világ az erősebb és kevésbé szorult az én jóakaratomra, mint én az övére.

Gondolkodom, tehát vagyok... - Az ember egyedül van és tudatában van annak, hogy hiába minden, nem akad, nem lehet olyan társa, kinek elmondhatna bármit is abból, amit érez. Ekkor kínjában elkezd önmagával beszélni, de közben vigyáz, nehogy hangosan tegye, mert akkor bolondnak nézik. És mikor nagy önuralom révén eléri, hogy nem mondja ki maga elé gesztikulálva, amiket önmagának akar elmesélni, hanem egymás után magába raktározza - akkor megtanul gondolkodni. S akkor rájön, hogy ő megmarad! Pusztulása nem okvetlenül bizonyos. Azt hiszem, erre a megismerésre jött rá az a Descartes úr is. Férfi létére azonban szégyellte megmondani az igazat: gondolkodom, tehát megmaradok!