De érdekes volna,
ha kutyabál volna,
s farsang napján
minden kutya
bálba kutyagolna.

Más időben élünk, mi emberek, mint a Föld,
más évszakokat szülünk,
más részvétet,
más ijedelmeket.

A félig kimondott igazságok: a középszer igazságai. Valójában hazugságnak is tekinthetők.

Az istenhit visszaszorulásával párhuzamosan sokan azt gondolták, hogy a józan ész és a tiszta tudás diadalmenete kezdődhetik el, amely a vallást és a költészetet hirtelen helyettesítheti. Nem ez történt. Nem az ésszerűség növekedett a világban, hanem a zavarodottság.

Akit nem véd a szerelem,
hiába védi az magát;
dereka körül égő erdő lehet szeméremöv,
koszorú-lánc -
elfogy a levegője,
nyomora,
csöndje
s nézi csak: hogy kopik
fölüle el az ég
utolsó csillagig.

Nem akarok semmire emlékezni,
csak arra, ami ezután lesz, ami ezután lehet.
Fejet hajtok jövendő létem előtt,
mert az még nem én vagyok, az még a mindenség maga.

A sokfelé szakadt magyarságnak nem kell feltétlenül egyetértenie, de értenie kell egymást.

Már rég nem egymást szerettük,
csak a szerelmet együtt;
veszteségünket, mely mint a belső vérzés,
elárasztotta testünk,
átszivárgott a bordák közén,
az ingek hajnalát beszennyezte
s terjedt tovább kenyérre, sóra,
földre száll fákra, reggelekre.

Minden felnőttben a félrevezetett gyerek csalódik. Legtöbbször jóvátehetetlenül, mert mire megpróbálja kiheverni csalódásait, elfogy az ereje, s megtörik.

Az egyénnek számtalan lehetősége van, de igazán csak egyet tud szolgálni vagy diadalra juttatni. Sajnos, többnyire csak azután ismerjük föl lehetőségünket, miután elmulasztottuk vagy elvesztettük őket. Föloldhatatlan ellentmondás, de uralkodni csak azon uralkodhatnánk, amit már értünk - vagyis a múltunkon. Aki teljesebb életre vágyik, legtöbbször e miatt az ellentmondás miatt él át katasztrófákat, vagy bukik bele drámáiba.

Az egyén legszívesebben egyedül csinálná azt, amit az egész emberi faj a cselekvés legszebb pillanataiban elért. Utazna, földrészeket hódítana, irányítaná a történelmet, rakétákat lőne föl, és a saját ízlése szerint rendezné be a világot: e rendkívüli dolgozószobát, hálószobát, száguldó vasúti fülkét. Csakhogy az ötödik, a tizedik, az ezredik egyén szintén a saját ízlése szerint szeretné berendezni. A személyiségek zárt világa éppen ezért ritkán találja meg a termékeny s a teljes összhangot. És ha megtalálja is, egy időre - barátságban, szerelemben, munkában, küzdelemben - fokozatosan megbomlik az összhang, mert a másik fél vagy többet, vagy kevesebbet akar, vagy másként akarja ugyanazt.

A remény legnagyobb kétségbevonója a halál. A halál mutatja meg az embernek, mennyivel lesznek mások a dolgok, az elmúlás mit ad hozzá az élethez, s mit vesz el belőle.

Mihelyt megtanulnék élni, lemondanék az irodalomról. Meggyűlölném a fehér papírlapokat, melyek mint meszesgödör a halottat, naponta elnyelnek, testestül-lelkestül. Olvasni se olvasnék semmit, mert nem volna szükségem mások megszépített emlékezetére.

A népdal a megíratlan idők lírai emlékezete.

Viszi a szél a fákat, mint a füstöt,
s tested emlékét is... Szeretnem kell, mi így rohan
s mi így hagy el; szeretnem a Napot:
rám tetoválja arcod, büntetésül is boldogan.