Búcsúzom, zöld mezők, boldog ligetek,
Hol örömöt lelnek a nyájak,
Hol bárányok legelnek, néma csönd remeg,
S ragyognak az angyallábak,
Osztva láthatatlan áldást,
S vigadalmat folyvást,
Minden virágra és rügyre,
Minden szunnyadó kebelre.

Az élet a Lélek Öt Ablakán át
Nem látja, csak torzult világát,
S hited lesz egy hazug világ,
Ha csak szemeddel s nem szemeden át
Látod, mit az éj ad s elvesz az éj,
Mig fényárban a lélek álma mély.

Minden szent, mi él, az élet életnek örül.

Az emberek megfeledkeztek róla, hogy minden istenség az emberi szívben lakozik.

A szerelem önnön javát
Nem űzi, nincs magára gondja,
De másnak édes enyhet ád,
És Eget épít a Pokolra.

Búra s örömre születünk;
Aki ezt megérti jól,
Bárhová megy, nem botol.

Minden éj s napon pedig
Lesz, ki búra születik.
Minden nappal s éjszakán
Lesz, kit sorsa kéjre szán.
Lesz, kit sorsa kéjre szán,
S lesz, kit örök éjre szán.

Mindaz, ami ma valóság, azelőtt csak egy lehetetlen álom részét képezte.

Tigris, tigris, csóvafény
Éjszakáknak erdején,
Mily kéz adta teneked
Szörnyű és szép termeted?

Mint szörny, kit rejt a felleg:
Üvölt kínom.
Az éj után esengek,
Az éjt hívom.
Háttal fordulok keletnek,
Hol öröm árja reszket,
Mert fénykarmával az ég
Agyamba tép.

Együtt összhang s szerelem
Lelkeden és lelkemen.
Ágaink keverve fenn
S gyökereink odalenn.

Tigris! Tigris! éjszakánk
erdejében sárga láng,
mely örök kéz szabta rád
rettentő szimmetriád?
Milyen katlan, mily egek
mélyén gyúlt ki a szemed?
Szárnyra mily harc hőse kelt,
aki e tűzhöz nyúlni mert?

A túlzott bánat nevet. A túlzott öröm sír.

Könnyebb megbocsátani egy ellenségnek, mint megbocsátani egy barátnak.

Minden kérdésre, amit föl lehet tenni, van válasz.