Temögötted semmilyen erő sincs. A törvény, aminek érvényt akarsz szerezni, sok kis betű, egy nagy kötetbe belenyomtatva. Vaskos kötet, de nem fegyver. Még pajzsnak sem alkalmas. Csak a hónod alatt viselhető.

Megfordulni, megmarkolni a két vállát, reccsenjen a csontja, kiáltson kínjában, torzuljon el a szép szomorú arca, rokkanjon meg rémületében... Fájdalmat okozni neki, hogy attól törjön meg, fogja föl, értse meg, nem mehet el.

Üres vagyok, mint körülöttem a korhadt csend. Kemény kavics a szájam sarkában a megzsugorodott izomcsomó, alattomosan lapul a helyén, nem rándul.

Adott magából, irgalmasan, legyen miről álmodnom, legyek hálával a könyörületéért, életfogytiglan, beoltva a pogány boszorkánytestétől, hadd idézze minden éjszaka a parázna bőrét a nyomorult fantáziám a döglesztő sötétben, áldjam az ágyban az egyszer adott ajándékáért.

Koccan a síkos fogsora, összeharapja, nyüszíti a számba a jót, ezt a ragályos jót, ami lüktet, egyre nyilall végig, végig a húros testén, belesajdulok én is.

Kell, kell, kell ez a lassan ölő, gyógyító fájás, kell ez az érvágó, pengefinom kín, kell ez a sok metsző méregkristály a megmart hátam égő bőrének, a párás pórusaimnak. Befalazva dobol, ver, ver félre a kerge szívem.

Mozdul a rontó két keze, két tenyerembe fészkel a tíz hízelgő ujja, mozdul a szép feje is, belebiccen a vállam gödrébe, szelíden a kulcscsontomra. Hűvös a homloka, hűvös a tíz ujja, mintha a testének minden melege visszahúzódott volna a bőréből.

Mozdulatlanul állt az ablaknál, eleven szobra a várakozásnak. Játssza a játékát, amiben nincs kockázat, esetről esetre ő nyer. Hatlépésnyi a távolság. Türelmesen telíti a teret kettőnk között a vonzásával. Élő antenna a teste, idegekből összeszerelt rezgésforrás, hatlépésnyi a rádiusza.

A mosolya, tán a mosolya a megejtő. Amikor gyöngédre szelídül a vastag szája, ami netán nem is vastag, hanem egyszerűen érzéki száj. Átváltozó száj. Ahogy mosolyog, meglágyulnak a duzzadt ajkai, meg is nyílnak, előcsillognak közülük a keskeny, kékesfehér, sűrűn egymás mellé nőtt nedves fogai.

Lehetetlen alak vagy. Kibírhatatlan. És az a szörnyű, hogy én még mindig szerelmes vagyok beléd. És folyton kiborulok magamtól, amikor újra meg újra észreveszem, hogy még mindig abban reménykedem, én hülye tyúk, hogy egyszer csak rám telefonálsz, vagy egyszerűen becsengetsz, és én ajtót nyitok, és az ajtóban te állsz, és én egy pillanat alatt úgy elgyengülök, hogy majdnem kibicsaklik alólam a két lábam.

Mire fölriadok, semmi sem marad abból, amit álmodtam. Semmi. Se egy kép, se egy szó. Csak a fullasztó markolás a torkomban, a hideglelős köd a bőrömön, a tehetetlenség merevgörcse a nyakamban is, a két karomban is, a két lábamban is, mintha kábítószertől paralizálódott volna valami váztalan, mozgásképtelen rongycsomóvá az egész testem.

Tudd meg, hogy már megtanultam, hogy veszteni is tudni kell. És már réges-rég egyszer se bőgök.

Már tudom, hogy soha többé nem foglak látni. Nekem lett igazam, elvettek tőlem, könnyen vehettek el, mert sohasem kellettem igazán neked, hiába szerettelek, hiába foglak szeretni mindig olyan szerelemmel, amilyen csak egy van az életben, ez az én szerelmem kevés volt ahhoz, hogy megváltoztasson téged, és amikor majd belátod, hogy kár volt engem elengedned, akkor már késő lesz.

Mától tudni fogom, hogy nem vagyok haszontalan, van értelme annak, hogy létezem. Azért születtem a világra, hogy neked segítsek, ne csak szeresselek, vigyázzak is rád, a társad legyek, a szeretőd, az őrangyalod. Szoríts magadhoz, hallgasd meg a száddal, a szívem neked dobog.

Furcsa szerzet az ember: elvei vannak, és mégse azok szerint cselekszik.