A félelem fura dolog. Rátelepszik az ember mellkasára, átszivárog a bőrén, a szövetek rétegein, izmokon, csontokon, majd egy lélek nagyságú fekete lyukba gyűlik össze, és kiszippantja az örömöt, az élvezetet, a szépséget az életből. De a reményt nem. Valahogy a remény az egyetlen, ami ellenáll a félelemnek, és a remény az, ami lehetővé teszi a következő lélegzetet, a következő lépést, a következő apró, lázadó cselekedetet.
Aszály idején
a legkisebb felhő is
figyelemre számíthat.
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Amíg él a beteg, addig mindig van remény.
Reménykedünk. Várjuk a szerelmet. Várjuk az esküvőt, a bézs színű házat, a gyereket. Aztán a gyereket megfésüljük, magunk mellé állítjuk, képeket készítünk, és a csodálatos fotókat kirakjuk a nappaliba, hogy amikor majd átjönnek az emberek, mindenki bennünket irigyeljen, és azt mondják: de szép család. Aztán, amikor hazamennek, elmondják az ismerőseiknek, hogy ezek milyen szépen élnek. Várunk mindig valamit, és amikor ott van, akkor nem tudunk vele mit kezdeni. Szentül hisszük, hogy akarjuk, de nem lesz jobb tőle az életünk. És közben végig a remény dolgozik bennünk a legerősebben. De a remény még soha nem tett jóvá semmit.
Az élet reményteljes, de ugyanakkor merész vállalkozás. Csak a merészek, a félelmüket és kétségbeesésüket leküzdők tudnak előre haladni, eredményeket elérni. Ha akarjuk, a miénk (is) a jövő.
Eddig akármennyire szar napjaim is voltak az életben, mindig jött egy jobb.
A remény éles fegyver.
Ott rejlik a reményünk, ahol a legnagyobb félelmünk is.
Higgyünk abban, hogy bárhogy legyen, ami jön, mindenképpen szebb és boldogabb lesz annál, mint ami most van.
Azt hiszed, nincs remény? Te magad vagy a remény.
Miért költöznek el az emberek? Mi veszi rá őket, hogy feltépjék gyökereiket és elhagyjanak mindent, amit ismernek, a látóhatáron túli ismeretlenért? Miért másszák meg a formaságoknak e Mount Everestjét, amitől az ember koldusnak érzi magát? Miért lépnek be ebbe a dzsungelbe, ahol minden új, idegen és nehéz?
A válasz ugyanaz az egész világon: az emberek a jobb élet reményében költöznek el.
Ha az embernek nincs, amit várjon, akár halott is lehet.
A világ leggyorsabban múló, és amint elmúlt, a leggyorsabban újra elkapható betegsége: a remény.
Naivnak vagy talán csak butának kell lenni ahhoz, hogy tudjuk, mi a vége, mégis abban reménykedjünk, hogy most nem úgy lesz.