Amikor nem jöttél
ma sem mint tegnap
hát én szétszórtam magam
a levegőnek a földnek meg a napnak
szanaszét az agyam
a lelkemből ami még maradt
s ahogy ott szálldostam
csöndesen bámultam
mint kel át rajtam
a vadnyugat.
Mindenkinek fájdalmasan nehéz az első kiábrándulás, de az olyan őszinte léleknek, amely nem akarja áltatni magát, s nem hajlik túlzásra és könnyelműségre, majdnem elviselhetetlen.
Szerelmi bánatra szerelem kell, de nem ám olyan álmodozó, képzelődő, sóhajtozó. Oda csata kell, s győzelem. Nagy győzelem, ami gyógyír tud lenni a sértett büszkeségre.
Csak egyetlen dolog kétségbeejtőbb, mint nem megtalálni a párunkat. A tény, hogy megtaláltuk, ám feltételezhető, hogy soha nem fogjuk ugyanazt jelenteni, mint ő nekünk.
Én, aki mindent feladtam volna,
Te, akinek csak a játéka voltam.
Ki tudja, mi igaz, és mi csak illúzió?
Mi, akik elvesztünk a múltban.
Hol keresselek? Nem tudom, hogy hol vagy...
Ki dönti el, mi igaz, és mi csak illúzió?
Én már biztosan nem.
Óvd te is ezt az érzést, mert túl
érzékeny ilyenkor minden, s egy rossz
mozdulattal végzetes hibát követhetünk el,
s csak évekkel később, mikor már régen elveszett,
derül ki, hogy mennyire nem kellett volna
elutasítani egy találkozót például, mennyire
nem kellett volna azt a rossz mondatot
megírni sms-ben, de akkor már késő.
