Mi kormányozza a szívet? A szerelem? Mi sem bizonytalanabb. Azt lehet tudni, milyen szenvedni a szerelemtől, de azt nem, mi a szerelem. Most megfosztottság, megbánás, üres kéz. Szárnyaszegett lettem; a szorongás maradt nekem. Pokol, ahol minden a mennyre emlékeztet. Mégis pokol. Ami ürességet támaszt bennem, azt életnek hívom és szerelemnek. Kezdet, erőszak, szakítás, világa hunyt, megszakadt szív, sós ízű könny, sós ízű szerelem.
Élesek az összetört szív nyilai.
Én nem hiszek a nagy fájdalmakban, nagy megbánásokban, mély emlékekben. Minden elmúlik, még a nagy szerelmek is. Ez a szomorú és egyben ez a magával ragadó az életben. Csak egyfajta életszemléletről beszélhetünk, mely feltámad időnként bennünk. Ezért jó, ha mégis volt egy nagy szerelmünk, valami szerencsétlen szenvedélyünk. Ez legalább alibit jelent az oktalan reménytelenségben, amely megöl minket.
Ó szerelem, segíts hát megint
A sors szomorú cselszövéseit
Darabokra zúzni, s aztán
Újragyúrni vágyam szerint!
Mostantól kezdve egy csomó finom érzelemnek le fogom vágni az ujjait, át fogom metszeni a csuklóját, hogy ne tudjanak felmászni, és ne süllyesszék el a szívemet.
Ahányszor csak új szerelem kezdődik az életemben, felteszem magamban, hogy úgy képzelem el csodálatom tárgyát, akár egy bogarat, amelyik a jobb alkaromra koncentrálva mászik, és ha egymáshoz közelítem a két karomat, a bal alkaromon is kirándul egy kicsit, amíg aztán, amikor a legkevésbé számítok rá, elrepül.
Kihunyt a láng. Már csak parázslik.
Fölém subát terít az este.
Hamvadó tűznél üldögélek,
s várom, Kedves, hogy megjelensz-e?
De nem! Hogyan is jelennél meg?
Belőled csak emlékek élnek...
Szerettelek... úgy szerettelek, ahogy nem tudok és nem is akarok szeretni többé, kritikátlanul. Mindig én voltam a tiéd és nem te az enyém, akkor is távol tőlem, mikor a karomban voltál.
Emlékszik rád a kezem,
emlékszik rád a szám is.
E szűkülő világban
te vagy hazám is.
Szeress! Mélyen és rendíthetetlenül!
Szépen, gyengéden és erősen!
De nézd meg, hogy kit,
Mert a csalódás a földre terít.
Aki másba beleesik, magának ás vermet.
Hogy is van ez, hogy az ember ugyanazt a személyt mennyei aurákkal körülvéve látja, hónapokon, akár éveken át, aztán egyszer csak, hirtelen vagy lassan, lehull a lepel, ott van az igazság pőrén, csupaszon, és nem értjük, hogy mitől voltunk oda.
Testünk órája nem racionális. A szerelmi csalódás tökéletes példa: nem lehet előre időzíteni a kigyógyulást. Amikor a legistentelenebbül fáj, azt hisszük, a seb nem forr be soha. Aztán egy reggelen meghökkenünk, mert sehol a szörnyű teher.
Kelj barlangodból, jöjj, fekete bosszú!
Szerelem, add át trónod s koronád
A zsarnok gyűlöletnek!
Néha a szerelem vonata egészen apró dolgokon siklik ki.