Énnekem már nem fáj semmi,
És örömet semmi nem ád.
Csak emléked fáj még... oh hogy
Örökké emlékezem rád!

Hamis bálványt imádtam. Hittem,
Hogy szemed fénye a napé;
Oh, égető, vakító szégyen!
Hisz az csupán csak - aranyé...

Egyszer csupán hadd mondom el neked,
Szegény szivem, hogy mennyit szenvedett:
Hogy megölője volt e szerelem,
Oly édes oh! és oly reménytelen.

Végül is elfeledlek. - Éppen úgy,
Mint annyi mást: - fontosat, napi gondot,
(Mert az voltál.) - S mint mellékest, bolondost,
- Egy nap a kettőnk ügye is avult,
Dohos, molyrágta, ronggyá foszlott múlt
lesz!

Elolvastam az egész lélekgyógyászati irodalmat, az összes hogy-könyvet: hogy heverjük ki a válást, hogy szabaduljunk a múlttól, hogy ne utáljuk a levitézlett férjet... De arra nincs recept, hogyan tudjunk ismét bízni valakiben, aki nem fogja ugyanazt csinálni velünk. Nincs olyan könyv, amiből bátorságot lehetne tanulni.

Soha ne legyél szerelmes, mert akkor a szíved nagymutatója a bőröd hasítva kiugrik pörögve, szétroppan a csont, és a szív mechanikája eltörik örökre.

Amikor a legizgalmasabb,
a mi sztorink is félbeszakad:
"következik"... "a legközelebb"... -
mint a folytatásos regények.
Jaj, hogy imádom az életet,
jaj, hogy utálom az enyémet!

Szerelem - örök nap,
Öröme mindennek -
Egyedül szivemben
Ostora istennek!...

Tudom, hogy kívülről jól mutattunk. Az igazság azonban az, hogy soha nem éreztem önmagamnak magam mellette. Mindig az volt az érzésem, hogy színjátékot játszunk. Valahogyan nem tűnt valóságosnak az egész.

Ami akkor, rég, és azóta történt,
dac és gőg nélkül most csak fájni tud;
a fájdalom közel hoz, s a melegség,
a régi melegség szívemre fut:
most úgy érezlek, ahogy magam érzem,
s a valóságot nem, nem, nem hiszem,
és eljátszom, folytatom életünket,
úgy, ahogy kellett volna, hogy legyen.

A férfiak nehezen hiszik el, hogy valaki, akivel gonoszul bántak, már ne szeresse őket.

Ne gyújts tüzet, nem kell, hogy újra lássam
Homályba veszett vonásaidat,
Maradt-e még utánam bármi hátra.
Láng, szenvedély helyén kihűlt salak.
Sötét van. Többé ne is lássalak.

Kifosztottad a testem, de vele a tiéd is kiürült.
Nem mutattam, mert nem értetted fájdalmamat,
mert érzéketlenséged érzékenységem megölte.
Birodalmad a fájdalmon túl van.

Nem cseng ki többé már csúcsidőben
szerettem őt most nyilván hívja más
hogy mennyi extrát hittem én e nőben
most itt állok és nincs szolgáltatás.

Festegeti az ember a szerelmeit, például, hogy milyen nagyszerűek, aztán mégis adysan végződik a dolog, és azt kérdezi: én téged szerettelek? Frászt, saját díszeimet raktam rád, és beleszerettem a saját díszeimbe.