A szerelem szó sérült,
nem okos és nem buta,
csak szomorú és megszégyenített,
eltakarja az arcát és halkan zokog,
megraboltuk, kiüresítettük
és megfeledkeztünk tartalmáról.

Néked mit vétettem, hogy már nem akarod
szerelmem? Mást ölel téjszín fehér karod;
hajad szép függönyét most másra takarod.

A tekinteted, hangod elhagy sajgón,
Csak ritkán látom és elvétve hallom,
S a nőt, a bennem cserepekre törtet,
Rakosgathatom - nem áll össze többet.

De annyit még mondhatok,
hogy szürkébbek a hajnalok,
sötétebb a szél,
vergődnek a jövőbeli tegnapok,
és csak azért is mondanám, mert tudom,
tudom, hogy neked még mindig mondhatnám,
mondhatnám az egyszerűen összetettet,
mondhatnám egyszerűen az összetettet,
egyszerűen csak mondanám.

Az elárvult szeretőt
Megtalálhatja egy új szerelem,
Ám a nyakat, mely egyszer eltörött,
Már nem rakhatják össze, sosem.

Csodálatos, az ember hő kebellel
Eseng epedve szerelem után,
S csak kínt arat.

Félre szememtől... s lám, szemem enged,
félre szívemből!... a szív heve hűl,
emlékezetemből félre!... Nem! Ennek
a szónak az emlék szembeszegül.

Egyszerre voltam túl sok és túl kevés a férfinak, aki a minden és egy nagy senki volt egyszerre.

Valaki megvert egy gonosz napon,
Valaki elment, hogy örökre várjam
S hiába vár a ciprus és halom
S az éktelen sötét az éjszakában,
E bánatot magammal hurcolom...

Forró szellő borzolja a fákat,
Forró szél fúj az út mentén.
Hallottam a hangod, és tudtam,
Meg fogsz égetni,
Megégeted a szívem.

Téged, nem mást, nem magamat szerettem
e szerelemben. Érted odaadtam
halálom békéjét, életemet.
Hogy rontottad meg tisztaságomat?
Hogy lett sárrá, mi kristályragyogás volt?
Mikor lettem gyilkos, ki egykor áldozat?

Nincs viccesebb egy megtört szívnél, így látja mindenki, kivéve a megtört szív gazdáját.

- Olyan hülyének érzem magam!
- Nincs miért szégyenkezned. Örülj, hogy tiszta szívből tudtál szeretni valakit. Nagyon sok embernek nem adatik meg ez a lehetőség. Csak nő, nő bennük az érzés, és alig várják, hogy rázúdítsák valakire. Ne hidd, hogy ezek után nem leszel képes mást szeretni.

Lángba mártottad életem,
s most jégbe dermedt pusztába veted.
Te - ezt vétetted ellenem!
Szerelmem, én - mit vétettem neked?

Eljön az a pillanat, amikor már nem tudjuk kicsiholni magunkból a szerelem érzéseit. Csak a tragikum marad. Hogy valakiért vagy valamiért éljünk, elveszti az értelmét. Értelmet csak abban a gondolatban találunk, hogy meghaljunk valamiért.