Most is üres a napom, de nem vákuumosan: van benne minimális mennyiségű oxigén is - a várakozás -, hogy élve maradjak.

Nem hibbantam meg, csak éppen cáfolhatatlanul szerelmes vagyok, cáfolhatatlanul és visszafordíthatatlanul, amely utóbbi kifejezést a memóriám mintha a mai tévéhíradó szövegéből raktározta volna el.

Olyan jó a szája, és olyan sima, hogy az olyan helyébe akkor se tudnék egy igazi és valódi jelzőt behelyettesíteni, ha végigolvasnám az egész szinonimaszótárt, amit délelőtt leltároztunk Aba Sámuellal. Mert nincsen olyan szó, amelyik igazi volna Tamara szájára. Mert akik a jelzőket kitalálták a nyelvfejlődésben, amivel Makrai rosszkedvében szokott gyötörni bennünket, azok a jelzőgyárosok nem tudhatták, és senki se tudhatja, csak én, hogy milyen a szája (Tamaráé). Meg még én se tudom (megfogalmazva), csak a szájam tudja (kísérletileg).

Valamivel többet gondolok rád, mint amennyi az időmből telik.

Minden őszinte ember sebezhető, mert a feltételezett őszinteségért egész önmagát adja.

Fogjál a szemeddel, jó erősen, ne hagyd, hogy elszívjon a nap.

Valahogy csak lesz. Úgy még sohase volt, hogy valahogy ne lett volna...

Ember legyen a talpán, aki azután is megmarad normálisnak, hogy hatalmat adnak neki emberek fölött.

Hiába csipkedjük magunkat, úgyse érhetjük el a személyiségünk hitelességét. Ez az igyekezet is kilátástalan, mert "cselekedeteinket csak más emberek értékelése hitelesítheti", a más emberek viszont mindig csak a "saját világuk törvényei szerint" értékelnek minket, és csak addig a határig értenek bennünket, ameddig a korlátaik engedik.

Miért nem tudom utálni? A logika totál azt diktálja, hogy utálnom kell. Erőltetném, de úgyis hiába. A logika csődje ez az állapot. Fertőzés. Szepszis. Fáj az egész egyéniségem, de ez a fájás is egészen abszurd, mert párhuzamosan valósággal jó, hogy így fájok.

Ha nem hajítok új kavicsot a vízbe, hamarabb megnyugszik a közvélemény posványos állóvize.

Nekem ronda az írásom, de nem is azért írok, hogy más gyönyörködjön benne, hanem azért, hogy legalább én legyek az a valaki, aki törődik velem. Igaz, hogy most már egyáltalán nem biztos, abbahagynám-e, ha egyszer csak elkezdenének törődni velem. Már nem is hinném el, hogy őszinte tőlük ez az érzelem.

A boldogság nem erkölcstelen, tehát csak jó. Na: ha a boldogság hizlal, akkor én most percről percre kövérebb vagyok. Ez a szó, hogy boldogság, ki van irtva egy normális teenager szótárából... Igenis, miért ne lehetne olyan, hogy én boldog vagyok? Boldog ezen az unalmas világon. Miért ne lehetne nekem boldogságom és épp pont ilyen boldogságom, amilyen van? Amilyennel sohasem voltam túlterhelve.

Ha egy nőn csak bizonyos részleteket lehet dicsérni, például, hogy szép a haja, vagy gyönyörű a lába, az annyit jelent, hogy jaj de kár, hogy egészben nem gyönyörű.

Mondd, szeplős, ha egyszer nekünk is lesz gyerekünk, hogyan fogjuk nevelni? Ugye, a mi gyerekünk nem lesz olyan magányos, mint mi voltunk, amíg te nem voltál nekem, és én nem voltam neked? Mondd, szeplős, szoktál te olyant gondolni, hogy még az egész élet előttünk áll? Ugye, te nem vagy olyan, hogy csak egy-két napra előre gondolkozol? Mert én ilyen voltam, amíg te nem voltál. Néha még ilyen sem. Néha az is hidegen hagyott, hogy holnap mi lesz. Valami lesz - rángattam a vállamat -, és ha semmi sem, az is közömbös. Amióta te vagy nekem, én annyira megváltoztam, hogy szinte nem is igaz semmi sem, ami addig volt, amíg te nem voltál.