Nem tehet róla. A lelke egy költőé, de az érzelmi kultúrája olyan, mint a szeméttelepen kóborló kutyáé.

Akkora üresség van bennem. Nem tudtam, hogy létezik ilyen üresség, és attól félek, elnyel.

Magadnak kell utat vágnod a világban; a magad erejére támaszkodj, ha végig is akarsz menni rajta.

Aztán minden gondolat elpárolgott, és csak a test maradt meg - egy test, amely vad, elemi ösztönnel csüggött az életen.

Most már nem félt; a félelem olyan gyorsan párolgott el, ahogy a lidérces álmát felejti el az ember, holott az imént még dideregve és fogvacogva riadt fel - de aztán végigtapogatja magát és körülnéz a szobájában, megbizonyosodik róla, hogy az egészet csak álmodta, és az emlék máris fakulni kezd. Mire felkel, a felét már el is felejtette; mire kibújik a zuhany alól és megtörülközik, a háromnegyede is elillant; reggeli utánra pedig már foszlánya sem marad. Eltűnt mindenestül... a legközelebbi alkalomig, amikor az újabb lidércnyomás szorításában minden régebbi félelem feltámad.

A fikció: hazugságba bújtatott igazság.

Hallom ugyan, hogy mond valamit, de a szavak nem bizonyítanak semmit.

Ha az ember magáról ír, akkor az olyannak hathat a számára, mint amikor egy fadarabot döfünk egy kristálytiszta folyóba, és felkavarjuk a mocsokkal teli alját.

A halál az a pont, ahol véget ér a fájdalom, és megszületnek a szép emlékek. Nem az életnek szakad vége, csak a fájdalomnak.

Amikor az ember elhatározza, hogy álnéven ír, az valami olyasmi, mintha láthatatlanná válna.

A csoda orvosi szinonimája a "téves diagnózis".

A düh olyan, mint egy gyúlékony gáz - a legapróbb szikrától azonnal belobban, és egyetlen cifra lánggal elég.

Az eleven csecsemő valójában ragasztó, mely összetartja a házasságot, a halott viszont savként bomlasztja.

Miért olyan rohadt nehéz minden, olyan rohadtul rejtelmes, és tudta, hogy ez olyan kérdés, amire sosem fog kielégítő választ kapni... legfeljebb annyit, hogy ilyenek az emberi kapcsolatok. A válaszok, amelyek igazán számítanak, sosem érkeznek könnyen.

Hinni ugyanaz, mint érezni.