De hát valahogy csak elboldogulunk. Végül is így élnek az emberek, nem? Valahogy elboldogulnak. És megpróbálnak segíteni egymáson.

Túlélték az estét, noha Tad halott volt. A következő napot is átvészelték. Meg az azután következőt. Nem sokkal lett jobb a helyzet sem augusztus végén, sem szeptemberben, de mire elsárgultak a levelek, és hullani kezdtek, egy kicsivel jobb lett. Egy egészen kicsivel.

A jövő elől csak a múltba menekülhet az ember.

Az élet rövid, csak a bánat sok; az a legkevesebb, hogy segítsünk egymáson, ha már egyszer itt vagyunk.

Vannak dolgok, amikhez képest mi mindketten semmik vagyunk, és olyanok is, amikhez képest mindenki semmi.

Semmit sem lehet kiszámítani.

Meg kell értened, hogy vannak dolgok... amiket nehéz elfelejteni.

El innen, és próbálj mosolyogni. Kapcsolj be egy kis rock and rollt a rádión, és minden bátorságoddal és hiteddel menj az élet felé. Légy igaz, légy bátor, és állj ki az igazadért!

Igaz, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik, de tudod, a megelégedettség fiatalít.

Amikor várunk valamire, egyetlen perc is örökkévalóságnak tűnik.

A felismerés mindent közel hozott, valódivá tett, és együttérzése áttört a megrázkódtatás sűrű homályán.

A lányok nagyon gonoszak tudnak lenni.

Valami nagyon furcsa dolog folyik itt. Nem: több mint furcsa. Borzalmas és megmagyarázhatatlan, de mégis történik, folyamatosan.

A képernyő megölte a nyomtatott szót.

A legvégén csak a végzet van, és semmi más nem számít!