Az idő is egy szoros, pont olyan, mint ami a szigetek meg a kontinens között húzódik, de az egyetlen komp, ami át tud kelni rajta, az emlékezet, és az olyan, mint egy kísértethajó - ha azt akarjuk, hogy eltűnjön, egy idő után el is fog.
Boldogan éltek, míg meg nem haltak? Nem. Voltak jó napjaik. Voltak győzelmeik és voltak kudarcaik. Volt, amikor szégyellték magukat, mert nem tettek meg minden tőlük telhetőt és volt, mikor büszkék lehettek magukra. Úgy éltek, ahogy tudtak mindannyian, egyesek tovább, mint a többiek, de éltek mind jól és bátran.
Mind azt tesszük, amit tehetünk, be kell érni vele... és ha nem érjük be, akkor is azt kell tenni. Semmi soha nem vész el. Semmi, amit meg ne lehetne találni.
Mindent, amit nem értünk, ami nem illik bele a gondolatrendszerünkbe, egyszerűen berakjuk a T betűs dossziéba, "tudatalatti" gyanánt, ugye? A huszadik századi isten.
Kétféle ijedtség létezik; legalábbis az én felfogásom szerint. A tévés ijedtség és az igazi ijedtség. Szerintem általában csak a tévés ijedtség szintjét érjük el. Például amikor a vérteszt eredményére várunk, vagy amikor a sötétben hazafelé sétálunk a könyvtárból, és arra gondolunk, hogy a bozótban rosszfiúk rejtőznek. Az ilyen szarságoktól nem rémülünk meg igazán, mert a szívünk legmélyén tudjuk, hogy a vérteszt negatív lesz, és hogy senki sincs a bozótban. Hogy miért? Mert ilyesmi csak a filmekben történik.
Akármit papolunk is a szabad akaratról, az ilyen képzetek alatt vas csontvázként az ösztöneink vannak. Vannak dolgok, amikre egyszerűen nem mondhatsz nemet, hacsak nem dugod a szádba a pisztoly csövét, vagy a fejed a gázsütőbe, vagy nem sétálsz le a sziklaperemről. Le kell tenned a garast - tudniillik nincs választásod.
