Két szamár találkozik egy oszlophoz kötve egy vadnyugati városban. Egyikük hátán nincs más, csak egy nyereg. A másik az aranyásó szamara, zsákokkal megrakodva, táborozó- és főzőfelszereléssel és négy huszonöt kilós, érccel teli zsákkal. Háta harmonikaszerűen legörbül a teher alatt. A városi szamár így szól: No, te aztán jó sok terhet cipelsz. Mire az aranyásó szamara ezt mondja: Teher? Miféle teher?

Nem hiszek a hullarabló vámpírokban, a szellemekben és a szörnyekben. És úgy vélem, jó, hogy ilyesmik nem léteznek, mert szerintem az a jóságos Úr sem létezik, aki meg tudna óvni bennünket tőlük.

Ha csak kis időre múlik el a baj, az is jobb, mint ha nem múlik el egyáltalán.

Az ember először attól fél, hogy meghal, aztán attól, hogy mégse.

Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó - félig nyitva.

Egyedül. Igen, ez a kulcsszó, nincs is még ilyen szörnyű szó. A gyilkosság meg sem közelíti, a pokol pedig csak szegényes szinonimája.

Ilyen lehet, amikor a maradandó emlékekről beszélünk, ilyen vagy valami hasonló, amit az ember a megfelelő időben, a megfelelő szögből pillant meg, olyan kép, ami fény sebességével rúgja félre az érzelmeket. Olyan tisztán áll előtted, hogy az időközben eltelt események semmivé foszlanak. Ha a világ és az akarat közt a vágy zárja be a kört, akkor a kör bezárul.

Az élet olyan, mint egy keskeny palló egy feneketlen szakadék felett, egy palló, amelyen bekötött szemmel kell átjutnunk. Ez önmagában rossz, de nem a legrosszabb. Néha meg is lökhetnek.

Már meséltem neked arról, hogy milyen az intézményfüggőség. Először, amikor ezek közé a falak közé kerülsz, szinte úgy érzed, kibírhatatlan, aztán eltűröd őket, majd elfogadod... aztán végül tested-lelked alkalmazkodik a börtönélethez, szinte a lelkeddel is szeretni kezded azokat a gyűlölt falakat.

A nevetést nem lehet elutasítani. Ha jön, lehuppan a kedvenc fotelodba, és addig marad ott, ameddig akar.

Az idő mindent elsodor, akár tetszik nekünk, akár nem. Az idő mindent maga alá gyűr, és végül nem marad más, mint a sötétség. Néha rátalálunk valakire ebben a sötétségben, aztán újra elveszítjük őket, visszahullanak oda, ahonnan érkeztek.

A tökéletes boldogság talán kis kellemetlenségek tükrében mutatkozik meg.

A halál, ahol álmok ugyan még vannak, viszont a szerelem - az otthon, a kéz, ami a kezedre kulcsolódik, mikor a nap végén madárrajok szelik át az égboltot a Nap égett-narancssárga korongja előtt - hiányozni fog.

Van valami, amit egyetlen hatévesnek se szabadna megmondani a világon: az, ahogyan a dolgoknak lenniük kéne, és ahogy vannak, az szinte sose ugyanaz.

Mindenkinek van hatalma... kivéve esetleg a kisgyerekeket és a csecsemőket.