A bűntudat olyan, mint a viszkető kiütés: sosem múlik el egészen, mert arra készteti az embert, hogy foglalkozzon vele.

A szeretteink néha nem veszik észre bennünk azt, amit nem akarnak észrevenni.

Ha a múltról beszélünk, mindig hamisan keverjük a kártyát.

Senki nem ragyog állandóan, talán csak a Jóisten az égben.

A gyerekkornak megvannak a maga édes titkai, és a halandóság bizonyítékaként létezik, és a halandóság magában foglalja a bátorságot és a szeretetet.

Vannak dolgok, amiket sosem felejt el az ember. Kezdett ráébredni, hogy ezek a dolgok - a zene, a holdfény vagy a csók -, amiket a gyakorlati életben az ember pillanatnyinak vél, és éppen ezért nem sokat törődik velük, pontosan ezek a dolgok tartanak a legtovább. Talán nevetségesnek tűnnek, mégis ezek dacolnak a legtovább a feledéssel.

Akármilyen sok időt töltesz is valakivel, a végén úgy érzed majd, hogy nem voltál eleget vele.

A világ teljesen üres, ha nincs benne szerelem, ha nincs, aki a nevedet kiáltsa, ha nincs, aki hazahívjon.

A nevét akarta kiáltani, haza akarta hívni őt, majd` megszakadt a szíve, ahogy belegondolt, milyen évek várnak rá, és azon tűnődött, vajon mire jó a szerelem, ha ez a vége, ha csak tíz másodpercig is így érez az ember.

A férfiaknál a szerelem két egyenlő részből áll: kéjvágyból és ámulatból. Az utóbbit a nők is megértik, az előbbiről csak hiszik, hogy tudják, mi fán terem. Talán ha húszból egy akad köztük, aki sejtené, milyen a természete vagy miféle mélységekig hatol; persze lehet, hogy az éjszakai nyugodalmuk és a lelki békéjük szempontjából így a jó.

Nincs hatalmasabb emberi ösztön, mint a felgerjedt nemi vágy, és a képek, amelyek a nyomában támadnak, életre szólóan vésődnek belénk, mint tetoválás a lelkünkbe.

Így megy ez: egyik nap a másik után, egyik étkezés a másik után. Egy adott pillanatban csak egyszer veszünk levegőt, egy adott percben csak egyfajta fájdalmat érzékelünk. A fogorvos egyszerre csak egy gyökércsatornát vesz kezelésbe; a hajóépítők egyszerre csak egy hajót ácsolnak. Ha az ember regényírással foglalkozik, csak oldalról oldalra haladhat. A többi - mindaz, amit tudunk, mindaz, amitől félünk - elmarad mellőlünk. Katalógusokat böngészünk, meccset nézünk, elhatározzuk, hogy az AT&T telefontársaság helyett inkább a Sprinthez csatlakozunk. Számláljuk a madarakat az égen, és hiába halljuk a közelgő lépteket a folyosóról, nem fordulunk hátra; azt mondjuk, igen, igen, a felhő gyakran emlékeztet másvalamire - halra, egyszarvúra, lóháton ülő emberre -, de azért igazából csak felhő marad, semmi más. És még ha villám kél belőle, akkor is azt mondjuk: ó, ez csak egy felhő, és figyelmünket máris leköti a következő étkezés, a következő fájdalom, a következő lélegzetvétel vagy a regény következő oldala. Hát igen - így megy ez...

Az elme és a kéz a legjobb szándék ellenére sem alkothat hajszálra azonos műveket, mert mi magunk sem vagyunk ugyanazok, mint akik az előző napon vagy akár az előző pillanatban voltunk.

Ha megfogná a kezem, lehet, hogy belehalnék a boldogságba.

Darwin túlságosan udvarias volt ahhoz, hogy kimondja, nem azért uralkodunk a világon, mert a legokosabbak vagyunk, vagy netán a leggonoszabbak, hanem mert mindig mi voltunk a legeszelősebb, a legrohadtabb gyilkosok az őserdőben.