A horror lehetőséget ad, hogy megtapasztaljunk (ne pedig elűzzünk) olyan érzéseket, amelyekkel kapcsolatban a társadalom elvárja, hogy kordában tartsuk őket.

Olyan elfoglalt vagy, hogy vannak napok, amikor nem tudsz gondolkozni, és néha kifejezetten jó, ha nem tudsz gondolkodni.

Minden az időn múlik.

A gyorstapasz olyan, mint a rendőrök – egy sincs a közelben, amikor szükséged lenne rájuk.

Nem minden hazugság tudatos döntés eredménye.

Nem minden titok gonosz titok. Vannak jó titkok is. Vannak szükségszerű titkok is.

Az emberek néha úgy is tudnak hazudni, hogy csöndben maradnak.

Vannak emberek, akik egészen pompásan tudnak hazudni maguknak.

Mennyire lehet egy élet bizonyos, biztonságos, ha egy ilyen apróságtól, mint egy kifakult rongyszőnyeg eltűnése, az ember úgy érzi, minden szétesett, elveszítette irányát, minden szomorú lett és félelmetes?

Abbahagyni a nevetést körülbelül olyasmi volt, mintha egy rosszul épített töltés szivárgásait próbálná megállítani az ember: amint az egyik rést betömte, másutt máris újra folyni kezd a víz.

Szívesen rejtőzünk kitalált szavak mögé, amikor a valódi szavak bántanak bennünket.

Az a valami megöl minden reményt, ezt pillantják meg a rákos betegek az ágyuk melletti vizespohárban, amikor már az összes fájdalomcsillapító elfogyott, és a morfinpumpa nullát mutat, és még messze a hajnal, de a fájdalom nem távozik, csak egyre mélyebbre rágja magát a haldoklók álmatlan csontjaiba. És ez a valami él. Mindenkit gyűlöl, és végtelenül falánk.

Egyre zavaróbbnak érezte, ahogyan ezek az emlékek folyamatosan a felszínre törtek. Mintha a múlt sohasem ért volna véget, mintha az idő végtelenbe nyúló tornyának emeletén továbbra is minden újra meg újra megtörténne.

A logika nem némíthatja el a személyes csőd érzetét. Csak az idő segíthet valamit, de az idő sem végez tökéletes munkát soha.

Abban a hitben nevelték, hogy Isten maga a szeretet, ám később tűnődni kezdett: mennyire szeretetteli egy olyan Isten, aki elég okossá tesz férfiakat és nőket ahhoz, hogy leszálljanak a Holdon, de elég ostobává, hogy újra meg újra kénytelenek legyenek megtanulni: nincs olyan szó, hogy örökre.