Mi volt ebben a nőben olyan mulatságosan, olyan megvesztegetően és lefegyverzően jelentéktelen, hogy rögtön oda kellett figyelni, az érdekes, szép, hangos és rikító nők között? Valami volt benne, valami szótlan és sugárzó. Az ember reánézett, s egyszerre megértette, hogy eddig didergett, de most már elég odaülni e nő mellé, s akkor majd nem fázik többé. Igaz, nem perzsel majd különösebb forróság sem környezetében; ez a nő nem lángol. De melegít, mint egy régi cserépkályha, mely tél elején egyszer illatos fahasábok lángjától langyosodott át, s aztán csendesen parázslik tavaszig. Ezért melléje ültem, különösebb remények vagy igények nélkül; s melegedtem.

Ne akarj hős lenni. Maradj pártatlan és figyelmes. Az már nagyon elég.

Egy napon észrevettem, hogy ügyvédemmel szemközt ülök egy szobában, és adóügyekről vitatkozom. Akkor elhallgattam, körülnéztem és rettenetesen elszégyelltem magam. E pillanatban megértettem, hogy mindaz, ami elébb volt, álom volt csak és átmenet. E pillanatban megértettem, hogy szégyenletesen, jóvátehetetlenül és reménytelenül felnőttem.

Egy napon meg kell tudnod, hogy mindaz, amit terveltél és akartál, fölösleges és mellékes volt, s ami elől loholtál, utolért és állásfoglalásra kényszerít. Nem enged el a világ, ne félj. Pihenj meg. Lélegezzél. Nem elég eszmélni. Tanulj meg végre felejteni.

Ne a tárgyhoz maradj hűséges; inkább s kérlelhetetlenebbül önmagadhoz.

Már elég az is, ha ellenállsz. A világ olyan, amilyen; de áldásod ne adjad hozzá. Ez az ellenállás lehet termékeny és nemes. Mindenesetre szükséges ahhoz, hogy nyomod maradjon a világban.

Milyen különbül, mennyivel forróbban és bensőségesebben vagyunk azonosak bűneinkkel, fogyatékosságainkkal, mint erényeinkkel és képességeinkkel! Mennyivel inkább jellemez engem az, ami gyöngeség bennem, amire vágyom és tudom, hogy árt nekem, amit szeretnék, s amihez nem vagyok elég erős, bölcs és fegyelmezett, mint az, hogy néha és nagyjából mégis összeszedem magam, elkövetek valamit egészségemért is, mellékesen teljesítem kötelességeim.

Soha nem szabad visszamenni ahhoz, akitől egyszer véglegesen elment az ember. Ez életszabály. Nagyon kevés életszabály van. Ez az egyik.

Csak az ember tud segíteni a másik emberen. Csak egy ember tud erőt adni a másiknak, ha bajban van.

Az élet méreg, ha nem hiszünk benne. Az élet méreg, mikor már csak eszköz arra, hogy a hiúság, a becsvágy, az irigység beteljenek vele.

A cselekvés legyőzi az élet és a mindenség alján lappangó tunyaságot.

Majdnem minden közhely lesz, amit a szívünk erejével kell megismerni s aztán szavakkal elmondani.

Nincs elviselhetetlen fájdalom. Tud borzalmas lenni, de soha nem elviselhetetlen. Mikor valóban az, már nem érezzük.

Mindennek sora és rendje van. Mire az ember belesüpped egy helyzetbe, sok idő telik el és megszokjuk a változást.

Nincs reménytelenebb út, mint amely a tökéletességhez vezet; minden lépés új, beláthatatlan messzeségekre nyílik: s az ember elszörnyed e távlatok láttán és tudja, hogy nem szabad meghátrálni, sem megpihenni, mert lezuhan.