Csak az elutazás biztos, az óra és a perc, mikor vonatra ülsz... az utazásban mégiscsak ez a legfontosabb. Milyen letört dolog megérkezni valahová - milyen kényelmetlen, szennyes és unalmas pillanat! De elutazni...

Az aszkézis, bizonyos feltételek mellett, mindenképpen ad valamit, amitől erősebb az ember.

Talán, ha abban a pillanatban arcodba nézek, megtudok mindent. De nem mertem arcodba nézni. Van egyfajta szégyenérzet, mely mindennél kínosabb, amit az ember megélhet az életben, a szégyenérzet, melyet az áldozat érez, mikor gyilkosának arcába kénytelen pillantani.

Az ember nem tud a Teremtő nélkül élni. De a Teremtésben nem csak föld van és tenger és hold és csillagok. Van benne gyalázat, kínzás, vér, ragya és butaság.

Magamhoz közelebb kell élni. Mindent, ami velem és körülöttem most történik, úgy nézni, mint egy felrobbanó műveltség utolsó reflexeit.

Az ember él egy ember mellett, s nem tud róla sokáig semmit. Egy napon megérzi, hogy nincs már hozzá semmi köze.

Kilencven után másként öregednek az emberek, mint ötven vagy hatvan után. Sértődöttség nélkül öregednek.

A világ bennem is történik, nem csak a térben és az időben. Én is térfogat vagyok.

Az ember mániákus következetességgel másolja és ismétli az időben bűneit, tévedéseit, gaztetteit és számonkéréseit. A történelemnek nincs fantáziája.

A művész nem a valóságot ábrázolja, hanem azt a látomást, melyet a valóság élménye kelt az emberi lélekben. Ez a többlet a művészet.

Mikor Istenre bízom a sorsom, érzem, hogy Isten nem ad föltétlen jogot ehhez. Hinnem kell benne, hogy a "madárka tolla se hull ki" az Ő akarata nélkül, de nincs jogom vaksi bizalommal mindent az Ő kezébe tenni le; Isten reám is bízta, hogy csináljam és igazítsam a sorsom. S csak ha vállalom ezt a feladatot, akkor segít.

Az ember erősebb, mint a sors, s mindent ki lehet bírni, ha jó a lelkiismeretünk.

A természet csodáján túl van még valami, ami többlet. Az ember adott a természethez még valamit; csak ő, az ember, megtetézte az Alkotást alkotással, melyek gyűjtőneve a művészet. A tenger, a völgy, az erdő, a folyó, a síkság, minden föltétlen. De Bach egy fugája, Rilke egy verse, Cranach, vagy Goya egy képe, Palladio egy épülete, Goethe egy gondolata, Phidias vagy Rodin egy szobra az ajándék, melyet az ember, csak ő, egyedül az összes élőlények között, tulajdon akaratából hozzáadott a világ csodálatos művéhez. S csak ez számít az ember számára: a művészet. Minden más csak létezés, anyag és erő kölcsönhatásának ütemes vegyülete.

Régen - az ifjúság, a férfikor idejében - az utazás izgalmas pillanata a megérkezés volt: közelebb jutni az ismeretlenhez, a meglepőhöz, a kalandhoz, a változathoz. Öregkorban az utazás nagy pillanata a take off, az indulás: kilépni egyetlen lendülettel az öregség rutinjából, ez az "élmény". A megérkezés közömbös, hiszen mindenütt ugyanaz vár.

Öregkorban minden, az utazás is kényszerűség. Az ember nem valami felé utazik, hanem helyben jár, és azt hiszi, odébb jut, eltávolodik valamitől, amit nem szeret.