Ritkán oka az álom valaminek; majd mindig csak következmény.

Mindentől féltjük azt, akit szeretünk, mert végső értelemben talán a halálra vagyunk féltékenyek.

Valahol messze, messze a látható események előtt kezdődik a háború; természetesen az emberek lelkében kezdődik, s mire hadszíntér lesz belőle, halottakkal és ágyúkkal, füstölgő házromokkal, addig az emberek lélekben már belenyugodtak.

A háború úgy kezdődik, hogy az emberek, mindenütt a világon, szobákban ülnek, napi gondjaikról, becsvágyaikról beszélnek, s aztán egyszerre kiejti valaki ezt a szót: "háború" - s akkor nem hallgatnak el, nem merednek maguk elé szótlan iszonyattal, hanem minden hangnemben, természetes hangsúlyozással felelik: "háború" - s arról beszélnek, lehetséges-e, s mikor, s milyen mértékben? Így kezdődik.

A test gyáva, meglapul, mint a lázadó fenevad, ha korbácsot mutatnak neki. A lélek minden.

Hiába minden óvatosság, tapintat, az érzelmek áttörik az együttélés formáit, egy napon fekete és fehér bárányokra szakad szét a nyáj, s a pásztor tehetetlenül érzi, hogy a fehérek közelebb állanak szívéhez.

Az élet kötelesség, melynek eleget kell tenni; persze terhes és bonyolult kötelesség, melyet néha önfeláldozással kell elviselni.

S ha egyedül maradsz a fájdalommal, szólj így: "Tessék, fájdalom. De akárhogyan fájsz majd, tudom, hogy ez rendben van így: mert ember vagyok."

Az élet nagy, igazán végzetes drámái oly csendesen kezdődnek, hogy már nyakig benne ülünk a drámai helyzetben, s még mindig nem értjük. A rák, a szégyen, a bukás, a nagy csalódás nem úgy kezdődik, mint az irodalomban: egy napon észreveszünk egy pattanást, vagy telefonál valaki, s olyan különösen beszél a készülékbe, nem is értjük igazán a szavait, vagy a nő, akit szeretünk, egyszer elfordítja fejét, szórakozottan. Így kezdődik. Nem. Ilyenkor már meg is történt. A végzet csendes. Csak a baleset ordít, sivít és csilingel.

Jóság és tapasztalás, gyakorlat és szánalom eszközök csak, melyekkel szívünket időnként fegyelmezni tudjuk; de a szándék alján, mely lépteinket igazítja, él egy hatalmasabb parancs is, melynek igéző erejét nem lehet büntetlenül ingerelni.

Van egyfajta tűz és indulat, melyet nem a pillanat varázsa fűt, nem az érzékek és a kíváncsiság, nem az önzés és a becsvágy szítanak, nem, van egyfajta végzetes parázslás az emberi életben, melyet nem oltanak el megszokás és unalom, nem olt ki a beteljesülés, sem a kacér kíváncsiság, nem tud eloltani a világ, igen, mi magunk sem tudunk eloltani.

Az élet, kedvesem, teljesség. Az élet, hogy egy férfi és egy nő találkoznak, mert összeillenek, mert olyan közük van egymáshoz, mint az esőnek a tengerhez, egyik mindig visszahull a másikba, alkotják egymást, egyik feltétele a másiknak. Ebből a teljességből lesz valami, ami összhang, s ez az élet.

Franciska, a szerelem megérintett minket. Nagy ajándék ez és nagy szomorúság. Nagy ajándék, mert én csakugyan szeretlek téged a magam módján... a kaland lehetőségein belül, s nagy szomorúság, mert ez a szerelem soha nem lesz jókedvű és könnyű, nem lesz szárnya, mint a galambnak... ez másféle szerelem, a miénk.

Tudod, hogy "minden és semmi" nincsen a valóságban, mindig csak a középszerű van, "minden" és "semmi" között a "valami", ami néha tud nagyon sok lenni.

Parancsolni annyi... mint felelősnek lenni, s fegyelmet csak az tart igazán, aki könyörtelenül következetes, de ugyanakkor tapintatos és udvarias.