Szépségeszményünk nagyjából mindig önmagunkhoz hasonlít.

Majdnem mindenkinek megvan a maga Pandora-szelencéje, titkos bánata és gyötrelme, amit nem oszt meg senkivel.

Az olyan ellenség, akit töviről hegyire ismerünk, kevésbé veszedelmes, kevesebb meglepetéssel jár.

A csoda, mihelyt megszokottá válik, nem csoda többé.

Ha az első ártatlanság elveszett, már nem állhatsz meg, hacsak nem vagy álszenteskedő vagy ostoba.

Egy embert csak akkor érthetsz meg, ha bele tudod képzelni magadat az érzelmeibe.

Egy kölyökkutya, ha néhányszor az orrára koppintanak, félénkké válik; néhány elutasítás egy fiút is megfélemlít, és visszahúzódásra késztet. De amíg a kölyökkutya duzzogva eloson, aztán hátán hemperegve visszahízelgi magát az emberek szeretetébe, egy kisfiú nemegyszer eltitkolja sértődöttségét, közönybe burkolja, vagy dacosan viseli el. És ha egy fiú egyszer-kétszer kosarat kapott, már ott is megtalálja, ahol nyoma sincs, vagy - ami még rosszabb - kikényszeríti az emberekből a fricskát egyszerűen azáltal, hogy számít rá és várja.

Egy bolond és a pénze hamar elszakad egymástól.

Az ábrándozók, akik mindent jobban akarnak tudni, mindig bajba keverednek.

Talán az a legjobb társalgó a világon..., aki hozzásegíti a másikat, hogy az beszéljen.

Az igazság gyors fájdalma elmúlhatik, de a hazugság lassú, maró gyötrelme végtelen, kiapadhatatlan fájdalom.

Ha valami nem igaz, de nem tudtad, az csak tévedés. De ha tudtad, mi az igaz, de átalakítottad, megváltoztattad, hazugsággá torzítottad - akkor utálatos dolgot műveltél, és utálatos vagy magad is.

Csak egy történetünk van. Minden regény és költemény alapja ez a bennünk zajló örök küzdelem a jó és a rossz között. És én úgy érzem, hogy a rosszat mindig újra meg újra kell nemzeni, míg a jóság, az erény halhatatlan. A bűnnek mindig új, friss, fiatal arca van, míg az erény olyan tiszteletreméltó, mint semmi más ezen a világon.

Ebben a nagy bizonytalanságban bizonyos vagyok abban, hogy gyarlóságunk felszíni rétege alatt az emberek jók akarnak lenni, és azt akarják, hogy szeressék őket. Valójában legtöbb bűnük nem egyéb, mint kísérlet arra, hogy rövidebb úton jussanak szeretethez. Amikor az ember a halál küszöbére ér - akármilyen képességekkel, lángelmével, befolyással rendelkezett is -, ha halálos ágyán nem veszi körül szeretet, akkor élete merő kudarc volt, és halála hideg borzalom. Én úgy gondolom, ha nekem vagy neked választanunk kellene a gondolat vagy cselekvés két útja között, a halálunkra kellene gondolnunk, és igyekeznünk kellene úgy élni, hogy halálunknak ne örüljön a világ.

Azt hiszem, egy mese van a világon - csak egyetlenegy -, amely valamennyiünket izgat és foglalkoztat, rémülettel és lelkesedéssel tölt el úgy, hogy a gondolat és ámulat fényes borítékú, folytatásos regényében élünk szakadatlanul. Az emberek mind egy hálóba esnek, a jó és a rossz egymásba kuszálódó szövedékében vergődnek - egész életükkel, gondolataikkal, vágyaikkal és törekvéseikkel, kapzsiságukkal és kegyetlenségükkel, nemességükkel és nagylelkűségükkel egyetemben. Az erény és a bűn első öntudatunk láncfonala és vetüléke. És ebből készül az a szövet is, amelyben lelkünk utolsó rezdülése végbemegy, minden változás ellenére, amit a földre, a folyókra, a hegyekre, a gazdálkodásra és viselkedésünk módjára erőltetünk. Nincs más történet, csak ez. Az ember, ha már ott tart, hogy lerázza magáról élete porát és pernyéjét, végül csak egyetlen kemény, világos kérdést vet fel: "Jó volt-e az egész, vagy rossz? Helyesen cselekedtem-e, vagy helytelenül?"