Az embernek sóvárognia kell valami után ahhoz, hogy becstelen legyen.
Aki elég erős, elég idős is.
Nem nehéz pénzt keresni, ha valaki csak arra pályázik. De néhány kivételtől eltekintve, az emberek nem pénzt akarnak. Fényűzés kell nekik, szerelem kell nekik, hódolat és elismerés kell nekik.
Univerzális tudósok maholnap már elképzelhetetlenek. Az ismeretek mennyisége túlságosan nagy ahhoz, hogy egyetlen elme befogadhassa.
Nehéz dolog ajándékot adni... ámbár azt hiszem, kapni, elfogadni még nehezebb.
A bankárok nem szeretik, ha valaki könnyedén bánik a pénzzel, még akkor sem, ha valami szentimentális oka van rá.
Ha valami korán jön vagy késik, mindent felboríthat maga körül - hatása minden irányban kisugárzik, és hullámokban gyűrűzik tova, mint amikor követ hajítunk egy csendes tóba.
A másodperc törtrésze egyre fontosabbá válik számunkra. És amint az emberi tevékenységek szálai mindjobban egymásba fonódnak és kapcsolódnak, előbukkan a tizedmásodperc jelentősége, sőt hovatovább a pillanat századrészének is nevet kell adjunk.
A vasúti menetrend olyan dolog, amit büszkeséggel vagy aggodalommal figyel majdnem mindenki.
Lámpással kereshetsz olyan embert, aki igazán odébb akar állni, ha valami jó zamatos pletykát hallhat valakiről. Szíve mélyén mindenki pletykás.
Minden, ami nagy és értékes, magányossággal jár.
Csatában elesni nem valami méltóságteljes dolog. Többnyire nem egyéb, mint hogy az ember húsát cafatokra tépik, és vérét szétfröcskölik, ami végeredményben inkább piszkos, mint felemelő dolog. Ám annál nagyobb, szinte édesbús méltósággal jár a gyász - a tehetetlen, reménytelen szomorúság, amellyel az a bizonyos sürgöny áraszt el egy-egy családot. Itt nincs mit tenni, nincs mit szólni, és csak egyetlen remény van: hátha nem szenvedett sokat! Istenem milyen csüggedt, milyen utolsó remény is ez! És az is igaz, hogy mindig vannak emberek, akik - mikor gyászuk kezdi elveszíteni zamatját - szelíden áttolják a büszkeség érzelmi körébe, és egyre magasabban hordják az orrukat, egyre nagyobb embereknek tartják magukat gyászuk és veszteségük alapján. És ezek közt olyan is akad, aki a háború elmúltával tőkét kovácsol gyászából és veszteségéből. Mindez csak természetes, mint ahogy egészen természetes, hogy egy ember, akinek életfunkciója az üzlet, a háborúból is pénzt akar kifacsarni. Ezért még csak nem is hibáztatja senki, legfeljebb elvárják tőle, hogy zsákmánya egy részét hadikölcsönbe fektesse.
A szerencséhez az is hozzátartozik, hogy az ember felismerje, amikor az útjába kerül.
A gyűlölet nem állhat meg egymagában. Szüksége van a szeretetre is, hogy éltesse és ösztökélje, vagy - akár a fegyver ravasza - kipattantsa, lángra lobbantsa.
Legkésőbben jön az a képesség, hogy önmagunkon tudjunk nevetni, őrült versenyben a halállal.