A mi fajunk az egyetlen alkotó lény, és csak egyetlen alkotó szerszáma van: az egyéni elme, az egyéni szellem. Két ember nem alkotott még soha semmit. Nem fordulhat elő termékeny együttműködés sem a zenében, sem a képzőművészetben, sem a költészetben, sem a matematikában vagy a filozófiában. Mihelyt az alkotás csodája megtörtént, egy csoport továbbfejlesztheti és kibővítheti, de egy csoport sohasem talál fel semmit. A csodálatos szikra mindig egyetlen ember magányos agyából pattan ki.

Ha két férfi egy fedél alatt él, érintkezésükben rendszerint megőrzik a durva udvariasság egy bizonyos fajtáját, legyőzve a lappangó ingerültséget, amit egymás iránt éreznek. Ha két férfi magára marad, állandóan közel állnak ahhoz, hogy összeverekedjenek, és ennek tudatában is vannak.

Aki fiatal, nem hiszi el, hogy valaha is öreg lesz.

Az időköz furcsa és ellentmondásokkal teljes jelenség az emberi lélek számára. Ésszerű volna feltételezni, hogy az egy helyben topogás ideje, vagyis az eseménytelen idő végtelennek rémlik. Így kellene lennie, de nincs így. Az unalmas, eseménytelen időnek egyáltalán nincs is tartama. Az érdekes dolgokkal telehintett idő, a tragédiáktól jajongó, örömöktől ujjongó idő - ez az a korszak, amely később hosszúnak tűnik fel az ember emlékezetében. Így is kell lennie. Az eseménytelenségben nincsenek oszlopok, amelyekre ki lehetne feszíteni az időtartamot. A semmitől a semmiig egyáltalán nincs idő.

Nehéz elszakadni bármilyen életformától, amivel az ember összeforr, még ha utálja is.

Egy nagy tett iránya eltéríti a történelmet útjából, de valószínűleg ugyanígy hatnak a kisebb cselekedetek is mind, csak nem olyan nagy mértékben, egészen az elguruló kavicsig, amelyet félrerúgtunk az ösvényen, vagy egy csinos kislány megpillantásáig, amitől elakad a lélegzetünk, avagy egy kis vonásig, amit a körmünkkel a kert földjében húzunk.

Ha valami oly diadalmasan logikátlan, oly szépségesen értelmetlen, mint egy hadsereg, nem tűrhet egyetlen kérdést sem, amely gyengíthetné.

A katona a legszentebb lény minden ember között, mert neki kell elszenvednie a legnagyobb megpróbáltatást, a legnagyobbat, ami csak létezik.

Amikor a gyermek először kapja rajta a felnőtteket - amikor komoly kis fejébe először hatol be az a gondolat, hogy a felnőttek nem félistenek, értelmük és véleményük nem mindig bölcs, gondolkodásuk nem mindig őszinte, ítéletük nem mindig igazságos -, akkor a gyermek világa összeomlik, rémült kétségbeesés önti el lelküket. Istenei megbuktak, és megszűnt minden biztonság. És amikor istenek buknak, egy dolog bizonyos: nagyot buknak, nem kicsit; pozdorjává törnek, vagy mélyen elmerülnek a zöld posványba. Akkor aztán bajos újra felállítani őket, és soha többé nem nyerik vissza régi fényüket. És a gyermek világa sem lesz többé egészen ép. A növekedés fájdalmas útja ez.

A színes virágok még élénkebben ragyognak, ha néhány fehér virágot is hozzáteszünk, hogy elhatároljuk a színeket.

Minél kevesebb az, amink van, annál jobban kell dicsekednünk vele.

Az ember egyedül üldögél itt esténkint, könyveket olvas vagy gondolkozik, vagy miegyebet csinál. Néha elgondolkozik, és nincs senkije, aki megmondja neki, mi igaz, mi nem. Lát valamit, de nem tudja, helyesen látja-e vagy sem. Nem fordulhat senkihez, hogy megkérdezze, látja-e ő is. Nem mondhat el semmit. Nincs, amihez mérje a dolgokat.

Nem kell ész ahhoz, hogy derék ember legyen valaki. Némelykor azt hiszem, hogy éppen ellenkezőleg áll a dolog. Nézz meg egy igazi okos embert, s ritka eset, hogy derék ember legyen.

Próbáld megérteni az embereket. Ha megértitek egymást, akkor kedvesek lesztek egymáshoz. Jól ismerni egy embert, soha nem vezet gyűlölethez, szinte mindig szeretethez vezet.

Az olyan igazság, amelyben nem hiszünk, bántóbb lehet, mint egy hazugság.