Mindenkinek az életében elérkezett egyszer az a pillanat, amikor rájött, hogy bármennyire próbál is elmenekülni saját maga elől, akárhová megy, ő mindig ott van: a szenvedélybetegség és a kényszer nem más, mint a figyelemelterelés mesteri eszközei, amelyek csak elfedik a kellemetlen, de végeredményben tagadhatatlan igazságot.

A díszcsomagolástól nem változik meg az igazság. És én jobban szeretek tisztában lenni az igazsággal, mint áltatni magam.

A szó végeredményben nem más, mint kifújt, meleg levegő. A tettek számítanak. Meg a bizonyíték.

Mindenki csak a saját szíve titkait ismerheti.

Az ősz a kedvenc évszakom. Szeretem, amikor a levelek vörösbe és narancsba fordulnak. Gyönyörű látványt nyújtanak a holdfényben, és elképesztő változáson esnek át. A tavaszi és a nyári zöldellés csak árnyéka a fák igazi valójának, ez a buja színvilág igazi csoda, és minden áldott évben bekövetkezik, amikor az éjszakák egyre hidegebbek lesznek. Mintha ezekkel a tüzes színekkel kárpótolnák, hogy eltűnik a meleg.

Egy háborúban nem a tőr, a pisztoly vagy az ágyú volt a leghatásosabb fegyver. Sokkal inkább egy láthatatlan, de halálos dolog - nem a mérges gáz. Valami olyasmi, ami tömeg nélküli, mégis hihetetlen súllyal bírt. Az ellenség belső köreiből kapott információ, a megbízható, ellenőrzött információ, akkora erőt képviselt, mint egy atombomba.

Ez volt a legjobb, amit az élet adhatott valakinek: társat, akit szerethet, aki viszontszereti, akivel belevéshet valami maradandót az örökké változó idő fájának kérgébe.

Mindenki megválaszthatja azt az utat, amelyen haladni akar, és azt is, amelyiken nem. Persze nem mindig. Néha a sors csak megragad minket, elindul velünk valamerre, aztán egyszer csak kitesz valahol és ennyi. Más alkalmakkor azonban mi adhatjuk meg a címet. És ha van egy csepp eszünk, bármennyire nehéz is, vagy bármennyire idegennek tűnik is az a ház, igenis bemegyünk oda. És rátalálunk önmagunkra.

Néha az tud valakin a legtöbbet segíteni, hogy annak, aki a legfontosabb számunkra, nem számít, hogy nézünk ki.

A feled maga a mellkasodban dobogó szíved. Sőt még ennél is több. Ő a tested, a bőröd és az elméd... minden, ami valaha voltál és leszel. Ezért egy férfi nem érezhet senki iránt többet, mint a fele iránt. Egyszerűen nem lehetséges... és azt hiszem, ez az együtt eltöltött idővel még inkább így van. Minél mélyebben szeretsz valakit, annál jobban védelmezed, azzal pedig, hogy megvéded a feledet minden veszélytől, azt jelenti, hogy biztosítod számára, hogy az utódotokról gondoskodhasson. Ez pedig természetesen azt jelenti, hogy a férfi is szereti a gyermekét.

A megérzéssel az volt a legnagyobb baj, hogy nem társultak hozzá sem szavak, sem időpont. A rossz hírre ugyan felkészítette valamennyire az embert, de a nyugtalansághoz nem kapcsolódott se leírás, sem pedig dátumbélyegző.

Nagyon sok szempontból jó volt anyának lenni. Az egyik határozottan az volt, amikor az ember a karjába veszi a kicsit, és ringatva elaltatja. Aztán az, amikor összehajtja a kis ruhácskáit, vagy megszoptatja vagy amikor boldogan felnéz az emberre, vagy alvás közben figyeli, és arra gondol, mikor fog majd felébredni.

Nincs magányosabb érzés annál, ha egy olyan valaki mellett alszol, aki úgy hiányzik neked, mintha nem is lenne melletted.

Sokkal jobb, ha nem érdekel, mintha nem kapod meg. Az első megkönnyebbülés. A második viszont mázsás súlyú üresség.

Egyikük sem szólt semmit, amikor megölelték egymást. A szavak néha nem mondanak eleget, a betűk és a nyelvtan mélysége nem volt elég ahhoz, hogy pontosan kifejezzék a szív érzéseit.