Nem fogsz elveszíteni minket, mert soha nem fogunk elhagyni téged és elfelejtkezni rólad. Hogyan is tehetnénk? Te hívtál életre minket, figyelemmel kísérted sorsunkat és erőt öntöttél belénk. Most azonban... eljött a mi időnk. Engedj el minket, és közelebb leszünk hozzád, mint valaha voltunk! Hadd vegyük a jövőnk sorsát a saját kezünkbe, és alakítsuk úgy, ahogy a legjobbnak látjuk! Bízz azokban, akiket megalkottál!

Az élet olyan volt, mint egy érme, amelynek az egyik oldalára az volt írva: katasztrófa, a másikra pedig az hogy: várni a katasztrófára.

Az évszakok is, mint az idő, hajthatatlan volt. Nem mintha ez rossz lett volna. Az évszakok is arra szolgáltak, hogy követhessük velük az idő múlását. Mint az órák és a naptárak.

Végül is, az, hogy szeretünk valakit, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a másiknak viszonoznia kell az érzéseinket. Az érzés csak egyszerűen ott van.

Elképesztő, hogy amikor az ember elveszíti az eszét, valahogy fogalma sincs, mit csináljon utána. A terv még mindig állt, hogy szeretne ura lenni saját magának, valamint annak a valaminek, ami most történik az életében, bármi legyen is az. Csakhogy nem tudott mibe belekapaszkodni, nem volt kantár a lovon.

Minden halandó elveszíti egyszer azt, akit szeret. Ez az élet rendje. Ez azonban többnyire olyan távoli dolognak tűnik, hogy alig nagyobb a súlya, mint egy feltételezésnek. Vannak azonban emlékeztető jelek, és az a sok "majdnem", a szerencsés megmenekülés, az "Ó-istenem-kérlek-ne", hatására az ember megretten, és egy pillanatra megáll, hogy megvizsgálja, mi is lakozik a szívében. Mint például, amikor egy szörnyű fejfájásról kiderül, hogy csak migrén; vagy amikor egy autóbalesetben totálkárosra törik az autó, de a gyerekülés és a légzsák megmenti a bent ülőket; vagy amikor valaki, akit elraboltak, visszatér a szeretteihez... az utóhatások annyira megrázzák az embert, hogy muszáj átölelni a kedvesét, hogy helyrebillenjen a lelke.

Az élet megy tovább... még jóval azután is, hogy az élet öröme elillant...

Vannak dolgok, amelyek előre meg vannak írva - néha azonban csak többszöri próbálkozás után tudjuk megvalósítani őket.

Ha igazán ismernél, minden, amit rólam hiszel, megváltozna.

Úgy érezte, mintha szenvedélye csontos ujja megkopogtatta volna a vállát, majd nagyot taszított volna rajta, hogy induljon el előre. Nem tudott harcolni a hívás ellen. S ami még ennél is rosszabb volt, nem is akart.

Habár nem hagyta el a földet, a végtelen szabadságtól úgy érezte, mintha a felhők közt repülne.

Tintával rajzolni olyan volt, mint maga az élet: egyetlen rossz mozdulat az egészet tönkretette.

Sok ember van, aki fél az orvosi beavatkozásoktól... mellesleg nagyon is jogosan. A fóbia azonban fóbia, akár repülésről, akár fogorvosról, akár orvosokról van szó... és az expozíciós terápia gyakran nagyon hatásos. Ha megszüntetjük a titokzatosságot és azt az érzést, hogy az egyén nem képes uralni a helyzetet, a félelem már nem tudja olyan erősen kifejteni a hatását.

- A barátom egy idióta. Ennyit sikerült elérnie az életben.
- Mindenkinek szüksége van célokra.
- Igaz.

Az ember sohasem tudhatja, kivel hozza össze a sors, vagy hogy egy egyszerű döntés - hogy a sarkon jobbra fordulunk vagy balra - néha mindent megváltoztat. Van úgy, hogy a választásaink nem számítanak. Máskor... egészen váratlan helyzetekbe sodorhatnak.