A kapcsolatok erőfeszítést igényelnek, az már biztos. Persze muszáj, hogy két személy között legyen egyáltalán valamilyen szintű kapcsolat, ahhoz, hogy aztán dolgozni lehessen rajta.

Még sohasem látott egyetlen nőt sem olyan gyönyörűen és boldogan mosolyogni, mint ahogy Cormia mosolygott rá, amikor felnézett a szemébe. Ezek szerint megértette, amit mondani akart. Az „örökké szeretni foglak" nem feltétlenül kell hogy elhangozzon ahhoz, hogy a másik érezze.

A gond az, hogy egy szenvedélybeteg szava csak annyi, amennyit hallasz. Egy szó. Semmi több.

Ahhoz, hogy a szabadságot érezd, nem kell a szélnek tépnie a hajadat.

Az ember számára nem elérhető dolgokhoz mindig nagyobb vonzerő társul, mint a már meglévőkhöz.

Az életben nem lehet a rövidebb utat választani, és minden hibáért nagy árat kell fizetni.

Senki sem mondta, hogy az élet egyszerű, móka és kacagás vagy éppen tisztesség. Néha pedig a túlélés érdekében muszáj megtenni olyan dolgokat is, amelyek végképp és teljesen felfoghatatlanok az elme családra és otthonra vágyódó része számára.

Arra gondolt, hogy a szerelem olyan érzés, amelyért érdemes volt feláldoznia magát. Még akkor is, ha az a szerelem nem az övé volt.

Néha csak az a tudat tudja elviselhetővé tenni a poklot, hogy az ember már túl mélyen van benne ahhoz, hogy kiszabaduljon.

Van úgy, hogy nem kell valakinek meghalnia ahhoz, hogy ne legyen többé része az életünknek.

Néha az erőseket is meg kellett védenie valakinek.

Néha csupán ahhoz, hogy az ember erős legyen, az a kényszer is elég, hogy muszáj azzá válnia.

Összecsomagolta minden holmiját, kijelentkezett az élet szállodájából, és most éppen lefelé tartott a lifttel a pokol előcsarnokába.

A sors kegyetlen játékos volt.

Ők csak mások. Másképp látják a világot. Normálisnak azt nevezzük, ami az átlag, ami nem feltétlenül az egyetlen módja a létezésnek vagy az életnek.